Néztem ki az ablakon…

(Senrjon)
Tudhatnám van-e neki
Komoly ok, nyájasságban ríni?
Könnyei hulltak.
*

(Senrjú duó)
Láttam, változott
A nyájassága gyorsan.
Könnyek kopogtak.

Jaj! Felfigyeltem,
Szuszogás érdes hang lett!
Csak nézek! Hörög…
*

(Apeva)
A
Vihar
Mutatta
Már vicsorát.
Neki állt följebb.

Vecsés, 2021. június 12. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

Afrika embere volt.
Arcán a bőr oly ráncos,
mint a herezacskó,

vagy annyira rakoncátlan,
mint egy légi felvétel a Kalaháriről.
Afrika embere volt,

ismervén módjait
és járatos dalszövegeiben.
Versek áradtak a tollából

mint gyér folyók melyek
átszegnek vad, ősi tájakat
melyeket az égő nap alakított,

és vad viharok és szelek,
megörökítve durván metszett
rímekkel, képekkel és szavakkal.
.
A bivalya nem ismeri a metafizikát,
hanem az édes füvet és az ivó tócsát keresi,
és szent jószágai ott legelnek hol

a hadeda íbisz várakozik
az eufória fán és a héjak felett,
hol a hangyaboly és a fű található.

Ez volt az öreg Opperman,
egy törzsi dalnok és táltos,
Afrikának egy bölcs embere.

D. J. Opperman (1914 – 1985) hires Dél-afrikai költő ki Afrikaans nyelven írt.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Hattyú borzolja tollait.
Élvezi álma perceit.
Feketére festi az est.
Csillagok tartanak mécsest.

Csillanó víztükör alatt,
egy kis hal csendesen haladt.
Tudomást sem vett arról,
hogy figyelem a partról.

Szeretem nézni a tavat.
Éj, és lelkem közt ver hidat.
Hiszen lehet fű, fa, vagy ég.
Mindenben ott van a szépség.

Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

E pár sor nem csak köszönet
évtizedes együttlétünkért,
melyben épp úgy megosztottuk
a jót mint a rosszat,
hol lábra segítettük egymást
ha bármelyikünk roskadt.

Már annyira összenőtünk
mint sziámi ikrek, és gyakran
már a gondolataink is azonos,
és amit átéltünk mindkettőnk
örök és megosztott dicsősége.

Íme két egyén mely egymásra talált
és közösen és bátran nézett szembe
egy viharos sorsnak akadályaival.
Íme két test mely összeidomult.
Íme két lélek mely egymáshoz simult.