Idő 
Értékelés 
Értékelés A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.
Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.
Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.
Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.
Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.
Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.
Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.
Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.
Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.
Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.
Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.
Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.
Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.
Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.
Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.
A Nagy háborúban
Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott?
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis ?lázas? jókedvet.
Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.
Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.
A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt?
A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi?
Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott?
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.
Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét?
Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott? amíg lába érintette a föld porát?
Halotti csend uralkodott mezők felett?
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.
A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt? nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását?
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt?
Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön?
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön?
Szomjas volt? beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére? patakokkal.
A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba?
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította?
Vecsés, 2015. augusztus 17. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott?
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis ?lázas? jókedvet.
Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.
Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.
A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt?
A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi?
Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott?
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.
Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét?
Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott? amíg lába érintette a föld porát?
Halotti csend uralkodott mezők felett?
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.
A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt? nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását?
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt?
Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön?
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön?
Szomjas volt? beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére? patakokkal.
A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba?
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította?
Vecsés, 2015. augusztus 17. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A halottaink? ismeretlen ismerős? Versben és haikuban?
Vajon élek, mint ki, mindent feladott már?
Vagy, mint ki nem tudja, a halál erre jár?
Úgy élek én, mint ki, őt nagy szívvel várja?
Nem hiszem! Életnek ő nem ajándéka!
De nála van és ő borítja életre fekete leplet,
Van, ki addig sem találta életében ha, fényt keresett.
Az életben ne hagy nyomot, de kiléptet abból,
Nem lehet kilépni az állandó árnyékából.
Nem lehet menekülni kígyós pillantásától.
De jöhet, ha ideér, nincs tovább csak egy utazás,
Mint, egy régi ismerős. Akinek lesz megbocsátás?
És egy fázós hajnalon tiedé lesz a megnyugvás.
Biztosan tudom, a halál egy nagy kárörvendő,
Mert, ő aztán tudja, nem lesz munkanélküli ő?
Munkáját ellátja, nem rúgják ki, ő nagymenő.
*
Aratás folyvást.
Nem vár augusztusra!
Csak jön és kaszál.
*
Van, hogy mellévág,
Újra suhint? korrigál.
Munkát szereti.
*
Fölényeskedik?
Gyengül, kire szemet vet.
Út vége: gödör.
*
Ti régi őseink, ó, ti öregek,
Emlékszik rátok a család, a gyerek!
Voltak veletek oly' szép nyarak,
Nagy téli havak is akadtak.
Ó, ti régi öregek, ti hiányzó őseink,
A régen-múlt időktől Ti... a mi nagy titkaink.
Sokat szenvedhettetek, majd jött a halál,
És ha, az idő lejárt? ő csak jön? kaszál.
Ti valamiben biztos, hogy hittetek,
Nekünk olyan sokat teremtettetek.
Hogy mi legyünk, Ti, ezért is éltetek.
*
Szeretteimet
Is elérte suhintás.
Kispadon sírás.
*
Ülök a kispadon, nézem a gyertya, lanyhuló lángját,
Magamban felsorolom, cudar életem minden mocskát?
Fázok! Érzem ősznek erősödő, hűvös hozadékát...
Ők odaát, vajh? boldogok-e?
Rám, néha vajon, gondolnak-e?
Szeretem őket... ők érzik-e?
Most hazamegyek, és nem félek,
Bízok, hogy jövőre még élek.
Akkor megint kijövök, hozok szép koszorút,
Amivel kifejezem a bennem élő bút?
Vecsés, 2015. november 7. ? Kustra Ferenc
Vajon élek, mint ki, mindent feladott már?
Vagy, mint ki nem tudja, a halál erre jár?
Úgy élek én, mint ki, őt nagy szívvel várja?
Nem hiszem! Életnek ő nem ajándéka!
De nála van és ő borítja életre fekete leplet,
Van, ki addig sem találta életében ha, fényt keresett.
Az életben ne hagy nyomot, de kiléptet abból,
Nem lehet kilépni az állandó árnyékából.
Nem lehet menekülni kígyós pillantásától.
De jöhet, ha ideér, nincs tovább csak egy utazás,
Mint, egy régi ismerős. Akinek lesz megbocsátás?
És egy fázós hajnalon tiedé lesz a megnyugvás.
Biztosan tudom, a halál egy nagy kárörvendő,
Mert, ő aztán tudja, nem lesz munkanélküli ő?
Munkáját ellátja, nem rúgják ki, ő nagymenő.
*
Aratás folyvást.
Nem vár augusztusra!
Csak jön és kaszál.
*
Van, hogy mellévág,
Újra suhint? korrigál.
Munkát szereti.
*
Fölényeskedik?
Gyengül, kire szemet vet.
Út vége: gödör.
*
Ti régi őseink, ó, ti öregek,
Emlékszik rátok a család, a gyerek!
Voltak veletek oly' szép nyarak,
Nagy téli havak is akadtak.
Ó, ti régi öregek, ti hiányzó őseink,
A régen-múlt időktől Ti... a mi nagy titkaink.
Sokat szenvedhettetek, majd jött a halál,
És ha, az idő lejárt? ő csak jön? kaszál.
Ti valamiben biztos, hogy hittetek,
Nekünk olyan sokat teremtettetek.
Hogy mi legyünk, Ti, ezért is éltetek.
*
Szeretteimet
Is elérte suhintás.
Kispadon sírás.
*
Ülök a kispadon, nézem a gyertya, lanyhuló lángját,
Magamban felsorolom, cudar életem minden mocskát?
Fázok! Érzem ősznek erősödő, hűvös hozadékát...
Ők odaát, vajh? boldogok-e?
Rám, néha vajon, gondolnak-e?
Szeretem őket... ők érzik-e?
Most hazamegyek, és nem félek,
Bízok, hogy jövőre még élek.
Akkor megint kijövök, hozok szép koszorút,
Amivel kifejezem a bennem élő bút?
Vecsés, 2015. november 7. ? Kustra Ferenc
Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.
Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.
Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.
A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.
Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.
Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.
Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.
Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.
Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.
Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.
Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.
Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.
Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.
Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.
Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.
Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.
Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.
Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.
Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.
Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.
Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.
Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.
Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.
Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.
Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.
Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.
Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.
De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.
Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.
Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.
Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.
Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.
Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.
Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.
Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.
Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!
Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.
Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.
A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.
Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.
Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.
Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.
Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.
Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.
Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.
Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.
Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.
Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.
Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.
Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.
Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc
Előre menni, neki is jó.
Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.
Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.
A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.
Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.
Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.
Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.
Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.
Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.
Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.
Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.
Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.
Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.
Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.
Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.
Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.
Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.
Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.
Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.
Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.
Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.
Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.
Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.
Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.
Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.
Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.
Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.
De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.
Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.
Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.
Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.
Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.
Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.
Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.
Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.
Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!
Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.
Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.
A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.
Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.
Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.
Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.
Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.
Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.
Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.
Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.
Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.
Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.
Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.
Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.
Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc
Európai stílusú Tankában és haikuban
Voltak őseim.
Tőlük van eredetem.
Már árva vagyok.
Gyertyaláng az élet, a fénye iránytű,
Szerintem meg mocskos az élet, egy tetű.
*
Kiket ismertem,
Azokat úgy szerettem.
Emlékként élnek.
*
Halottak napján
Megyek a nyughelyükhöz.
Szeretet gyertya.
*
Voltak őseim.
Tőlük van eredetem.
Már árva vagyok.
Elképzelni sem tudom, milyen ki boldog?
Az én lelkem gúzsba van kötve, csak óg-móg.
*
Kiket ismertem,
Azokat úgy szerettem.
Emlékként élnek.
*
Halottak napján
Megyek a nyughelyükhöz.
Koszorú. Virág.
*
Szétfúj szélroham,
Gyertyák, mécsesek között.
Ég, míg itt vagyunk.
Mint másnak is, vannak kis és nagy vágyaim,
Teszek értük, vagdalkoznak kardlapjaim.
*
Még igazítják
Koszorút. Követ simít.
Fájdalmas búcsú.
*
Hazafelé oly?
Nagy bánat uralkodik.
Élet megy tovább!
*
Egyszer kijövünk
És maradunk itt végleg.
Sors beteljesül.
Mindez kevés, csak a levegőt suhintom,
Üres az életem, nekem nincs megváltóm.
Vecsés, 2014. október 17. ? Kustra Ferenc - A haikuk önálló műnek is megfelelnek, logikai sorrendben vannak. A 4. és 5. sorok folyamatosan olvasva önálló verset alkotnak!
Voltak őseim.
Tőlük van eredetem.
Már árva vagyok.
Gyertyaláng az élet, a fénye iránytű,
Szerintem meg mocskos az élet, egy tetű.
*
Kiket ismertem,
Azokat úgy szerettem.
Emlékként élnek.
*
Halottak napján
Megyek a nyughelyükhöz.
Szeretet gyertya.
*
Voltak őseim.
Tőlük van eredetem.
Már árva vagyok.
Elképzelni sem tudom, milyen ki boldog?
Az én lelkem gúzsba van kötve, csak óg-móg.
*
Kiket ismertem,
Azokat úgy szerettem.
Emlékként élnek.
*
Halottak napján
Megyek a nyughelyükhöz.
Koszorú. Virág.
*
Szétfúj szélroham,
Gyertyák, mécsesek között.
Ég, míg itt vagyunk.
Mint másnak is, vannak kis és nagy vágyaim,
Teszek értük, vagdalkoznak kardlapjaim.
*
Még igazítják
Koszorút. Követ simít.
Fájdalmas búcsú.
*
Hazafelé oly?
Nagy bánat uralkodik.
Élet megy tovább!
*
Egyszer kijövünk
És maradunk itt végleg.
Sors beteljesül.
Mindez kevés, csak a levegőt suhintom,
Üres az életem, nekem nincs megváltóm.
Vecsés, 2014. október 17. ? Kustra Ferenc - A haikuk önálló műnek is megfelelnek, logikai sorrendben vannak. A 4. és 5. sorok folyamatosan olvasva önálló verset alkotnak!
