Én kimondom azt, amit gondolok
Álmot lopok neked, ha kell
Részegen őrjöngve tombolok
Míg el nem hagyja testem e szer

Álmot lopok neked, nem félek
Halld csak azt, mit hallani akarsz
Én a könnyeimből élek
Míg te nevetve hazugságban nyaralsz

Álmok kellenek neked, ellopom
Nem kérkedve mondom neked
Legyen ez az utolsó napom,
hogy elnyerhessem ámító kegyed

Nem számít mibe kerül, megkapsz mindent
Legyen szív, lélek, gondolat
Ott állok majd előtted némán
S szememből éget majd a hódolat

Letérdelek előtted, koszosan
Fájó piszkos sebekkel vértezem magam
Álmot lopni voltam neked
Hogy oda adhassam végleg magam

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam

Vállamon minden bús fájdalomnak súlya,
Nem teljesült álmok, szép lányok búcsúja
De míg szemed éget, s az eget látom benne,
Nem találsz mást, ki téged jobban szeretne.

Szeretlek, nem félek, elmondom én százszor
A lábam még remeg, de a szívem bátor
Önsajnálattól az ágyra leülve
Vágytól hogy lássalak, majd megőrülve

Visszatartom én a sóhajomat halkan
Hogy a szívdobbanásodat, mindig meghalljam.
Érezzem illatod, bőröd finomságát,
Hogy megérintse ajkam múzsám édes száját.

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam

Sok minden kavarog a fejemben,
Legtöbbször az életem.
Hogyan élek?
Vagy talán,hogyan kellene?
Legyek magabiztos és szabad?
Vagy zárkozzak be s hallgassak?

Annyi ember van a világon,
Bár többségük rossz.Sajnálom.
Bárcsak mindenki jó lenne,
Boldog és nem színlelne.
Mert életük csak megjátszás,
Hamis lelkizés és hazudozás.

Visszatérve az életemre,
Tettek mezeje leple.
Boldog vagyok és szomorú,
Bezárkozott és szabadvágyú.
Hogy miért? Nem tudom..
Zűrzavar szelében fuldoklom.

S nem látom a kiutat,
Innen nem szabadúlhat.
Senki.Senkisem.
Még én magamsem.
Belátom itt nem én irányítok,
Sakktáblán én csak egy bábú vagyok.

Szürke homály ködösíti szemem,
Mi nem tud eloszlani szertelen.

Ragyogás mi egykor voltam,
Csupán csak árnyéka múltnak.

Én szenvedésre születtem,
Mártír élet a keresztem.

Szavam kopik mint a nevem,
Kifog majd hinni nekem?

Csak egyetlen szó elég lett volna,
csak egyszer mondtad volna hogy szeretsz,
s én megtettem volna mindent érted
hisz elraboltad a szívemet.

Csak egyetlen egyszer hallottad volna
szívemnek csendes sóhaját,
hiszen hozzád szólt oly halkan, szelíden
amilyen halkan suttognak a fák.

Csak egyetlen percet vártál még volna,
amíg letépem kínzó láncomat,
hogy ne legyen semmi, mi gátat szab nékem
s tomboló viharként átadom magam.

Csak egyetlen perc, mit nem tudtál kivárni!
s egyetlen perc alatt minden elveszett!
Csak egyetlen könnycsepp mit hullajtok érted,
azután végleg messzire megyek.