Titkold el szíved,szenvedését ,
ne halld a sors gúnyos nevetését.
Sírni lehet de nem érdemes.
Szíved bárhogy fáj ,nevess!
Csak gondolj rám,és szeres !

1.

Párczen Pistának
Perczel Gyurinak
Balás Lacinak
Funták Robinak

Vonásaid
víg kamaszkövek őrzik
S koravén jelek a fákon

Ne játssz bújócskát velem
Úgysem hiszem a halálod



2.
Horizont


Ablakomból temetőre látok
Alattam sírnak,harangot vernek
Fekete asszonyok kántálnak,
s énekelnek

Ablakomból messzire látok
szemgödreimben angyalok ülnek
s citeráznak




3.
ZÁPOR

Zápor. zápor, zuhogó
Villámok között állok
Ökölnyi cseppek esnek
Tisztára mosnak
Összevernek

Gyönyörű melleidre
vágyom

s megölelni téged
egy forró nyáréjszakán
vagy őszbe hajló meleg
délutánon

érezni tested illatát
bőröd mámorító ízét
s a csókjaidat
telhetetlen
számon

érezni téged !
jöjj hát !
fuss hát ! fuss hozzám !
mielőbb ! vesd le ruhádat

karolj át
és szorosan ölelj
szoríts
forró tenyeredbe
kifulladásig

Ó, én már nagyon várom
hogy
gyönyörű buja testedet
csókjaimmal
bejárjam

Csupa paráznaság
lennénk mi ketten
s te megsemmisülnél
és én is
lüktető szerelmi
gyönyörünkben

Oly távol vagy most tőlem
s oly elérhetetlen mint életem
messzi csillagai csak a képzelet
vetít ki falaim négyszögére
hol szabályosan s józanul fut
a festékcsík a mennyezet alatt
s hiányod keserű ízeit nem oldja fel
az alkohol íze, sem a vágy forró
márványharangja , konduló
óraütése az éjben ! Íme virrasztalak
mindig megújulva s kifulladásig
a dolgok néma önkívületében
s őrizlek mint hajnalok a törékeny
csendet Kutattalak már százszor is
asszonyokban akik szembejöttek
s újra hasztalan kereslek
Ólom súlyával görnyeszt az időnk
hiába kiáltok , halk szókkal
hiába kérlek már nem vagy itt !
Nincsen menedékem kívüled !
Térj vissza ! Kinyújtott kezemmel
könyörgöm érted?

Vajon a Dunától
Kérdezi a tenger,
Honnan jössz s hová mész
Nagy igyekezettel?
Mit hoznak habjaid,
Tiszát, Rábát, Marost?
Kősziklát, mely állott
Az előbb még amott?
Megvan-e még vajon
A kis patak íze,
Amely volt hajdanán
Gyermekkorom vize?
A sok könny, és a vér
Csorog benned talán,
Mely ezredév során
Ömlött magyar hazán?
Benned van, kavics már
Kőszikla s hegyorom,
Az életünk is, amely
Velünk volt egykoron.
Bizony por és hamu
Leszük ismét, egyszer:
Kavics lesz a szikla,
Elnyeli a tenger.