Hómező közepén vörös rózsa virít.
Dermedő ajkával a fagyott égre sikít.
Rossz helyen, rossz időben fogant meg életem.
Lám fagyos szélbe burkol be rémület, félelem.

Tán, ha máshol láttam volna meg a szép napot.
Azt mondaná mind ki lát, hogy de szép vagyok.
De itt a kietlen, rideg hűvös tájon,
dércsípte mosoly ég e büszke bájon.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Mint misztérium, olybá tűnik.
Az idő sodra tán megszűnik.
Egy varázslatos pillanatra,
visszafelé forog a rokka.

Eszébe jut egy vidám tavasz.
Mikor még fényes volt a terasz.
Kedvese járt rajta peckesen,
és rá mosolygott kedvesen.

Ma messze van tőle a párja.
Távoli harcmezöket járja.
Vitézül harcol a hazáért.
Mit meg nem adna csókjáért.

Egy csendes fellegvár,
ős jelekkel falain,
ablakai bezsaluzva
és lakatok az ajtajain.

Se barát, se ellenség
Nem tud oda behatni
kinek mestere közömbös,
s kit lehetetlen csábítani.

Öreg foglya e erődnek,
elzárva a kamráiban,
hol sötétség uralkodik,
és némaság lappang zugaiban.

Egy hosszas idő aggodalom,
keresés és ínség,
sötét és halk töprengés,
és gyanított reménység.

Végül is a lélek hangja,
mely a szeretetet bizonyítja,
és az arany fényével
az összes zárat kilazítja.

A fehér plafon közömbös,
A bölcső meg rideg, merev.
Hangok ütköznek a csendben,
De a porcelán nem sérül meg.

A két kis szem vágyakozik,
És a kék szemekkel szembe néz,
A szemüveg fénye meg-megcsillan,
De nem mozdul a felnőtt kéz.

A gyerek sírás nem hallatszik
És a dajkálás elmarad,
A falióra tompán ketyeg,
Az idő szívtelenül halad.

Bíborvörösre festette át,
felhők tükrözték a sugarát.
Fénycsóvája nyugvó napnak,
csodát kölcsönzött a partnak.

Víz tükrén egy hattyú ringott,
tollain a napfény izzott.
Ritkán láthattam én szebbet,
megmelengeti a lelket.