Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.

Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?

Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.

Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat

Nincs nálam boldogabb a földön,
mióta itt vagy énvelem,
nincs, aki így szeretne téged,
ahogyan én csak, kedvesem.

Szeretlek. Tudom, hogy érzed,
nekem te vagy a mindenem,
elég egy szó, egy sóhaj,
csak hívj, és veled megyek.

Ha kell, a csillagos égig
s ott írom fel nevedet,
apró, piciny kis fénnyel,
mely mindig világít neked.

Ne félj. Én boldogan várok,
nem ingathat meg semmi sem,
hogy jöjj és magadhoz láncolj,
örökre szerelmesen.

Szeretném azt, hogy érezd,
minden szép veled jön el,
tehozzád száll minden álmom,
szeress, és maradj velem.

Kereslek téged minden percben,
agyamban minden gondolat,
tehozzád száll minden rezdüléssel
mely a szívemből felszakad.

Kereslek téged minden éjjel,
magamban látom arcodat,
simítanám, hisz úgy hiányzik
tetőled minden mozdulat.

Kutatnálak fáradt szememmel,
de nincs más, csak kopár kőfalak,
melynek sarkába sűrű hálót
szőtt a pók, amely ott maradt.

Keresnélek, és egyre hívlak,
de te nem hallod. Hol maradsz?
Miért nem küldesz csak egy hangot,
melyből megtudom merre vagy?

Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,
mint egy száguldó gyorsvonat,
úgy fáj miattad bolond szívem.
S félek. Félek, hogy megszakad.

Furcsa hangok az éji sötétben
néma, tétova mozdulat,
s egy kéz, melyet vállamon érzek,
valahogy biztonságot ad.

Elég egy szó, egy érintés tőled,
egyetlen árva pillanat,
csak szeress! S én úgy bújok hozzád,
mint egy megriadt gyönge vad.

Nélküled félek. Sötét szobámban
Fátyolként borul rám a csend,
szinte hallom a szívem dobbanását.
Lüktetve tombol idebent.

Veled oly más. Hozzád simulva
érzem, tudom, hogy szeretsz!
Szívemben mélyen én is érzem:
Nincs más. Te vagy a mindenem!

Tudom, hogy nehéz megbízni bennem,
S mégis azt kérem, higgy nekem,
annyira vágyom az érintésed,
kérlek. Fogd meg a két kezem.

Nem kell most más. Ölelni akarlak,
míg magába zár az esti csend,
ajkadra forró, lágy csókot adni,
amíg a hajnal közeleg.

Lüktető vággyal karomba zárva
érezni, ahogyan szeretsz,
Együtt repülve egy más világba,
ahol tán szebb lesz veled.

Ahol még lehet hinni a szónak,
s bizalom élteti szívedet,
ahol nem kell a csodára várni,
elég, ha érzem, hogy szeretsz.