Hogyha lehullnak a fákról
Ősszel a levelek,
Bánatomat eltemetem,
Rabság volt minden életem.
Szomorú Istenek óvtak meg a rossztól,
Sápadt arcú cigány asszony
Mindenféle bajtól.
Hogyha láttok, jó testvérek,
Hervadásban engem,
Ifjú szívem ne bántsátok,
Meghasad az csendben.
Őszi álom, hulló levél,
Cigányzene engem kísér.
Kísér a halálba.
Sápadt arcú cigány asszony,
Te vittél a sötét éjszakákba.

Tarnazsadány, 1983.

Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

Elvakít a hófödte táj,
Csillog-villog a fenyőág.
Fénye átjárja a hideg falat,
Jézus szeméből könnycsepp fakad.

Adjon az Isten
Kalácsot, kenyeret
Szegényeknek egyszer végre
Karácsonyidőben.

Vagy legalább édes álmot
Sok csóró cigányra.
Éhség, bánat ne gyötörje,
A karácsonyt gyertyafénnyel ünnepelje.

Elvakít a hófödte táj,
Csillog-villog a fenyőág.
Fénye átjárja a hideg falat,
Jézus szeméből könnycsepp fakad.

Szállj velem fel az éji csendbe,
Felhők felé a sötét éjbe,
Csak ketten az ürességben,
Pofonoktól mentességben.

Holt költő ír némaságban,
Boldogtalan magányában,
Tinta freccsen szerteszéjjel!
Csillagtalan sötét éjjel.

Fenn az űrben társtalanul,
Bolyongok sokszor céltalanul.
Ez a világ hideg, kemény,
Kevés benne a hit és a remény.

Mert ki élni akar, az a végtelenbe kiált!
Éreztetik velünk mindenütt a hiányt,
Cigány vagyok, tehetek én róla!
Tehetetlen hullok le a porba!

Vérvirág csöpög megsebzett szívemből,
Halálsóhaj száll meggyötört lelkemből.
Lágy szellő simogatja arcom.
Ó Atyám, hallani akarom hangod!

Mert munkát találni így nagyon nehéz,
Ha mindenki utál, mindenki lenéz,
Mert barna színű a bőröm!
Hát ez a vétkem! Ez a bűnöm.

Lennétek ti is egyszer a helyemben
Legalább egyszer ebben az életben!
Éreznétek ti is a hiányt,
S nem bántanátok többé a cigányt.

Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Cigányok átkai marcangolnak barnaságom vérében,
Hagyatékként maradt rám!
Fehér fény felé száll lelkem.

Sötét fellegek gyűlnek,
Elhagyták Gangesz folyót szekereink.
Őseim ott fetrengenek éhezve,
Beesett, fagyos szemekkel, tátongó sebekkel.
Csontsovány gyerekek lelke lebeg álmaimban,
A halál szelleme átsuhan útjaink nyomán!
Kirekesztve, üldözve!
Régen, most és mindörökre!

Cigány angyalok tánca hömpölyög
A gomolygó fehér felhők között.
Leszakadt ingem rongyát
Tépi, mardossa a szél!
Mert ízig-vérig megmaradtam
Hűséges magyarnak!
S a magyarok között cigánynak.
S a két identitás tudatommal
Legyengülve földre borulok,
S a szent hazámért
Utolsó csepp véremig hű maradok.