Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem?

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt telkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!