Átölelkezve ültünk a parton
mezítláb, mint egy kisgyerek,
finom szemcséi rám tapadtak,
s éreztem, milyen jó meleg.

Sóvár szemekkel néztél engem.
Azt mondtad, őrülten szeretsz,
s kezembe kulcsolt ujjaiddal
homokba írtad, hogy szeretsz.

Olyan boldogan bújtam hozzád,
hiszen te voltál mindenem!
Már a legelső perctől tudtam:
boldog csak veled lehetek.

Mégis: úgy sodort el az élet,
akár egy áradó folyó,
amely hömpölygő hullámokkal
tombol, és gátakat lebont.

Ma már nem tudom azt sem, hol vagy,
de mégis oly kedves nekem,
minden emlék, hisz hozzád fűzött
egy homokba írt szerelem.

Emlékszel? Ott, a dús lombú fák közt,
ott mondtad először mennyire szeretsz!
Ott öleltél át remegő karokkal,
s tanúink voltak a hulló levelek.
Oly szépnek láttam az őszülő erdőt,
az arany barnába fordult színeket,
mint a belőlünk áradó érzést,
melytől mindenünk újjászületett.
Emlékszem: milyen boldogan mondtad,
hogy csak én leszek mindened,
karjaid között megcsitulva
elhittem azt, hogy így lehet.
Aztán valahogy megváltoztál,
mint a dércsípte levelek,
melyek fagyosan földre hullva
eltaszítják a meleget.
És most hirtelen lehullt a hályog
szememről, s tudtam: tévedek!
Amit láttam, csak délibáb volt,
nem az vagy, akit szeretek.
Már ne mondj semmit. Hiába szólnál!
Nem tudnék hinni már neked!
Bennem most olyan fagyos lett minden,
mint a dér csípte levelek.

Egy prózám története

Ülök a dolgozó szobámba és elmerengek,
Mesélek magamnak, mint az óvónő egy indián regényt,
Kedves a történet, nagyon kedvelem ezt a sziú legényt.
De a mese véges, fázok és fel is derengek…

Érzem, nekem is írnom kell szép történeteket,
Ezért a pennám végét a kalamárisba betentázom,
Aztán ahogy fút papírlapon, kialakul az írásom.
Boldogan elnézem, a kis ’helyre’ történetet.

Vecsés, 2024. március 2. -Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Filozofikus felfogásban…

Elfojtott vágyakban tobzódnak hevült testek,
Simán megszűnnek, oly' nagy plátói szerelmek.

Hajnali harmatban tárt karokkal futnék eléd,
De még fekszem, és csak, egy álmot gondolok beléd.

Megállítanám én a szerető, emésztően kedves képeket,
De a harag nem engedi, betonba betapossa a lelkeket.

Völgyecske ölében csobog egy apró patak,
Vize mérgezett, már kipusztultak a halak.

Nyugágyból nézni a bárányfelhőket, gyönyörűség.
Felhőszakadásba berohanunk, ebben nincs szépség.

Olyan napfényes vágy uralkodik a széplélekben...
Az élet meg megy, a borús, fizikai tételben…

Vágyunkból lesz meg a szép remény,
Nem teljesül, csalódás kemény!

Mikor tisztán, még boldogan törülközők,
Konyhában szól telefon, én megőrülök.

Hajnali, első pár napsugár, besurrant a tájra,
De nem látják, nem nyílott még ki… állatok csipája.

Lappangó, de elősettenkedő a kéjem,
Éjjelre, kínos börtönbe löki a létem.

Megütöttelek! Most már csak ülök egymagamba,
Arra vágyva, Te tekints rám, mint igaz barátra!

Van úgy, hogy én bizalmas titkot vetek papírra,
De ügyetlen a sors, eltakarja egy nagy paca.

Vecsés, 2016. július 15. –Kustra Ferenc József- Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.

Fullasztó csók kéne, Enikő,
Ne bánj el velem, keserv van bő!
Messzibe elnéznénk,
Szembe elmerülnénk…
Együtt imádkoznánk, Enikő.

Múlik idő, nő mindennapja,
Ránk hozná bajt, szerelem papja.
Összebújnánk ketten,
Füvében a réten…
Én lennék a gyermekünk apja.

Dönts! Biz' már jöjj hozzám Enikő,
Érezd majd, erőm kerítéskő!
Egy család von' miénk,
Boldogan élhetnénk…
Dönts! Légy enyém végleg, Enikő!

Vecsés, 2021. június 2. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.