Két kis copfod repült, felkaptalak, s kiáltottam tréfás hangosan: Tudod-e ki szeret a világon legjobban? Válaszoltam is magamnak és a világnak nagy boldogan: Én, hát én szeretlek a világon legjobban!

Négy év küzdelem megéri,
s ha boldogan megéli,
tudás fájának gyümölcsével
hidd el, a diák beéri.

Tanul, okul a félérett,
a tudás elérése végett,
a tanárnak munka ő,
és diákunk beérett.

Négy esztendő elszaladt
A diák a próba felé haladt
írásbelik, szóbelik réme
jaj, a szó bennszakadt.

Levizsgázott a kis sereg
Senki sem pityereg
Büszke tanárok körében
Most banketten tetszeleg.

Mint ki jól végezte dolgát
s nem játszva a balgát,
érett gyümölcskosárként,
Most lógatja a lábát.

Négy év küzdelem megérte,
És boldogan megélte,
a tudás fájának gyümölcsével
Minden diák beérte.

Kint tombol a hideg,
hófútta,zord idő,
a kandalló mellett
itt bent velem van ő.

Pattognak a szikrák,
duruzsol már a tűz,
a szívünkből minden
fájó gondot elűz.

Nyugalom szigete
ahol most mi vagyunk,
halk zene szól,amit
boldogan hallgatunk.

Emlékezünk együtt
a régmúlt időkre,
az egymáshoz kötő
csodás szerelemre.

Melynek szikrái itt
pattognak köröttünk,
az idő oly gyorsan
elrepült felettünk.

Azt kérjük a sorstól,
hogy együtt lehessünk,
és az úton tovább
még ketten mehessünk!!

Álmaim őrzője voltál
oly sok fáradt hajnalon.
Már nem torzítja arcom
könnyező mosoly,
de hosszú éjszakákon át
tovább hajszolom
reflektor tépte emlék-arcodat.

Szerelmed álma kincs,
nem ad reményt a nincs,
csókjaim tüze kevés,
ha hideg az ébredés,
s nincs erőm, hogy betakarjalak.
Új ruhákba, hogy bújtassalak,
ha arcom is szegény. Kopott,
elfogyó múltam nem kapott
reményt a téli ébredéstől.
Vártam még, de a szenvedéstől
csak torz vigyorra tellett,
azután mennem kellett.

Szeretve szeretlek,
fáradt szenvedélyjel,
arcokban kereslek,
minden züllött éjjel.

Gép, ember,
gépember.
Egyek vagyunk, én és a gép,
valaki jön, helyembe lép.

De fogsz-e mással,
úgy mint akkor ott velem,
szeretkezni a hegyen,
hálózsákba bújva,
félúton Krakkó felé,
új mesés csodák elé
futsz boldogan újra,
mással, mint velem,
hazudsz neki is,
mindig mint nekem?

Fényszórók kúsznak fel a dombon,
piros hátuk álmot küld felém.


1980.

Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .