A poéta siráma…

Bánattal telítve írnám a szomorú versemet,
De nincsen elég gondolatom, keresek eleget…
Bánatom víz alá nyom, érzem, az élet nem szeret.

Bármerre nézek, vastag falak vesznek körül… ott állnak!
Nézem őket értetlen, miért várják, hogy én átmásszak?
A boldogságért –keleti módon- csak kell, hogy kiáltsak?

Látom már, az jellemző rám, hogy pacát ejtek,
Tollszáramból leesnek a tinta könnycseppek…
Én meg gyorsan, kis itatóspapírt tépkedek…

Nem most van, hogy átélem a boldogság pillanatát,
De naponta érzem magamon az élet mivoltát…
Leírnám, de hogyan, hogy értsék tollam kiáltását?

Neki is veselkedtem, de tollhegy beakadt... papírba,
Tenta fröccsent, cseppecske meg repült… bele a panírba!
Éhes vagyok, és csak boldogtalan… ez lesz a fasírtba…

Imára kulcsolnám én a kezeimet, de akkor hogy írok,
A lelkem meg, ha elmegy egy teljesen más vágányon… sírok.
Segítségért kiáltok... egy ilyen életet nehezen bírok.

Karcolom a papírt, leírom, hogy ne fájjon a szívem,
Soraim gyarapodnak, hogy alakul az életívem…
Kilesek az ablakon… nekem a hold-ezüst a színem.

Most ismerem fel! Írok, gondolatokat ontok a papírra,
Lelkem legmélyét keresem én fel, fütyülők minden manírra…
Boldogan verselek, csodálattal nézek az aszott fakírra.

Vecsés, 2015. december 30. – Kustra Ferenc József

Köröttem zúgva és pörögve, nyüzsög, tolakszik mindenki.
Plakát letépők, konyhai segédek, meg a többi senki…

(Haiku)
Zsibong a tömeg,
Kavarog a hangulat,
Az est átölel.

(Apeva)
Nap
Álmos,
Menni kész,
A csend dúdol
Egy bódító dalt.
**

(Bokorrímes)
Este az alkony, hazudós… valótlan meséket mesél,
Majd reggel a napébresztő hajnalban zizzen a levél…
Nap kicsomagolja fényt, hosszú útján, lassan útra kél.

Fél a nyírfaág,
Ringatja suttogó szél,
Szuszognak a fák.

Hold
Ébredt,
Felfénylett
Ezüstösen,
Némán, boldogan.
**

Az órával, az idő is megállt, figyelek, de kutya sem ugat,
Beszóltam a süket, álló csendnek, ablakon kivitte a huzat.
Úgy tűnik, hogy ma majd jól megfeketedett este jő
Az ezt nem szeretőkben a vakrémület folyvást nő!
Lehet rajtatok betegség, vagy megfogant átok,
Ma este békét, csendet, nincs, ami hozzon rátok.

A perc csordogál,
Életek jönnek, mennek,
Sosincs változás.

Aztán
Megállt,
Megtorpant
Tátott szájjal,
Bódultan nézett.
**

Még nem volt sötét, de heves szellők kócolták a hajam,
Közben arcomat az alkony vörös vérébe mártottam.
Az éjszaka tán’ a józanság hitvilága?
Ilyen... Szembefordult fény és árnyék világa?

Ásít az este,
Rám borul a szürke éj,
Sejtelmes beste.

Egy
Szótlan
Sziluett
Még felsejlik
Széttárt karokkal.
**

(Bokorrímes)
Most már az alkony mélyült sötétje, egyre jobban a tér-betöltésre vágyakozik,
Hogy ő legyen látótérben az urak ura, már mély sötétülésbe kívánkozik.
Végtelen feletti kívánalma, hogy teljesüljön... fokozatosan nyújtózkodik.

Vecsés, 2014. július 3. – Érd., 2020. július 14. - Kustra Ferenc József – a verset én írtam, hozzájuk a haiku -t és az apevát, szerző-, és poéta társam Gani Zsuzsanna.

Városunkban tegnap
Besétált egy elefánt.
Elhagyta távoli otthonát,
Mert egy kis változást kívánt.

Leállt az összes forgalom,
De ő viszont tovább haladt.
Itt-ott egy jót trombitált,
És a nép megriadva szerte szaladt.

A városligetben lelassult,
Aztán nyugodtan megállt,
És bármi habozás nélkül
Feldöntött egy pálma fát.

Az egyéb fáknak lombozatát
Buzgón kezdte legelni,
Aztán a szökőkút tartalmát
Mohón kezdte kiüríteni.

Már kijött a rendőrség,
És nyomában a katonaság,
Az állatvédők viszont kérték,
Hogy az elefántot ne bántsák.

Végül is e testes vendég
Szépen el lett kábítva,
És egy daru segítségével
Egy teherkocsira felrakva.

Aztán visszakerült a vadonba,
Mert ott volt igaz otthona,
Hol boldogan élt míg meg nem halt,
De de inspirált egy gyerekdalt.

Színes levelek szállnak a szélben,
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.

Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.

Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.

Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.

Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!