Idő 
Értékelés 
Értékelés A hajnal nem vörös, de szép citromsárga.
A kelő nap sugara, mint több szál spárga
Kihúzva fölöttünk bizonyítja… új napra virradtunk.
Mi, jól kihúzzuk magunk, még a Nap is felkelt miattunk!
Csendesen kel, de nem pirul a hajnal,
Aranyosan ébreszt, lágy madárdallal.
Sötétség megszűnik, mérgesen, búcsú nélkül megy el,
Felkel a nap és a sugara… lágyan, de átölel.
Vecsés, 2012. augusztus 5. - Kustra Ferenc József
A kelő nap sugara, mint több szál spárga
Kihúzva fölöttünk bizonyítja… új napra virradtunk.
Mi, jól kihúzzuk magunk, még a Nap is felkelt miattunk!
Csendesen kel, de nem pirul a hajnal,
Aranyosan ébreszt, lágy madárdallal.
Sötétség megszűnik, mérgesen, búcsú nélkül megy el,
Felkel a nap és a sugara… lágyan, de átölel.
Vecsés, 2012. augusztus 5. - Kustra Ferenc József
Filozofálok a saját árnyékomról…
Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?
Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.
Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.
Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…
Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.
Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.
Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.
Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.
Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.
Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!
Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…
Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József
Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?
Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.
Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.
Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…
Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.
Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.
Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.
Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.
Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.
Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!
Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…
Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József
Van, ki szeret, van, kit szeretnek.
Ez bizony része az életnek,
De van, ki nem tud szeretni
És aki nem mutatja ki.
Nem tud örömet szerezni,
Aki azt nem mutatja ki,
Pedig része lenne életnek,
Látni, érezni, hogy szeretnek.
Budapest, 1997. május 2. – Kustra Ferenc József
Ez bizony része az életnek,
De van, ki nem tud szeretni
És aki nem mutatja ki.
Nem tud örömet szerezni,
Aki azt nem mutatja ki,
Pedig része lenne életnek,
Látni, érezni, hogy szeretnek.
Budapest, 1997. május 2. – Kustra Ferenc József
Meditálok, hogy is van?
Él az ember, éli rászabott életét,
De ha rossz, akkor elnyögi az énekét,
Mi arról szól, hogy az élete történetét
Dúdolja, mint egy egyszerű átlagéletét.
Mindenütt jó, de bizony legrosszabb otthon,
Hiába van… jó életért folyvást ostrom.
Mindenki megéli mi a karmájába írva
Ha rossz lesz a vége, mi lesz fejfájára írva?
Menetközben életből másikba lépni nem lehet
Csak lehet kergetni a homályos álomképeket.
Részben igaz, az ember a sorsának kovácsa,
De kérem a körülmények az élet korbácsa!
Ki sikeres életű… teljesen elismerik,
Kit emígy… nem az lehet, hogy csak félreismerik.
Mindenütt jó… bizony legrosszabb otthon,
Pedig van… jó életért folyvást ostrom.
Olyan vagyok, mint egy napos csibe,
Tollatlan, vétlen, virágon bibe,
Letaposott, mint a fronton a búzamező,
Utólag tudom… élet vesztes csatamező.
Ember fia, hiába jó és szép, hiába akar
Jót és szépet, bármit… ha állandó a halálkanyar.
Az élet zűrzavar, svédcsavar, pénzzavar,
Vérzivatar, Don kanyar… erős hangzavar.
Embert a döntése körülményei fogják,
Emberek semmit… visszacsinálni nem tudják.
Erőlködni, megmásítani, változtatni
Eh, hogy lehetne… nem lehet megváltoztatni.
Hiába várostrom, „ha nincsen” … otthon,
Mindenütt jó, de a legrosszabb otthon.
Vecsés, 2011. szeptember 8. – Kustra Ferenc József
Él az ember, éli rászabott életét,
De ha rossz, akkor elnyögi az énekét,
Mi arról szól, hogy az élete történetét
Dúdolja, mint egy egyszerű átlagéletét.
Mindenütt jó, de bizony legrosszabb otthon,
Hiába van… jó életért folyvást ostrom.
Mindenki megéli mi a karmájába írva
Ha rossz lesz a vége, mi lesz fejfájára írva?
Menetközben életből másikba lépni nem lehet
Csak lehet kergetni a homályos álomképeket.
Részben igaz, az ember a sorsának kovácsa,
De kérem a körülmények az élet korbácsa!
Ki sikeres életű… teljesen elismerik,
Kit emígy… nem az lehet, hogy csak félreismerik.
Mindenütt jó… bizony legrosszabb otthon,
Pedig van… jó életért folyvást ostrom.
Olyan vagyok, mint egy napos csibe,
Tollatlan, vétlen, virágon bibe,
Letaposott, mint a fronton a búzamező,
Utólag tudom… élet vesztes csatamező.
Ember fia, hiába jó és szép, hiába akar
Jót és szépet, bármit… ha állandó a halálkanyar.
Az élet zűrzavar, svédcsavar, pénzzavar,
Vérzivatar, Don kanyar… erős hangzavar.
Embert a döntése körülményei fogják,
Emberek semmit… visszacsinálni nem tudják.
Erőlködni, megmásítani, változtatni
Eh, hogy lehetne… nem lehet megváltoztatni.
Hiába várostrom, „ha nincsen” … otthon,
Mindenütt jó, de a legrosszabb otthon.
Vecsés, 2011. szeptember 8. – Kustra Ferenc József
Az életem útja…
(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.
(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?
(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.
(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!
Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!
(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.
(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!
Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!
Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.
(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?
(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.
(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!
Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!
(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.
(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!
Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!
Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.
