A torpedós orvlövész - a II. Világháborúban, az Atlanti óceáni, tengeralattjáró háborúban…

A konvojtól lemaradókra, halál bőszen leselkedett,
Ki lemaradt, azoknál a hangulat nem volt emelkedett…
A szürke, néma és rozsdafoltos hajótest,
Csendesen állt a víz felszínén, mint aki rest.

A periszkóp kiálló fémoszlopáról
És a fedélzeti biztonsági láncról,
A közeledő hajó motorjai zakatolása ütemére,
Csöpögött a víz folyamatosan, a búvárhajó fedélzetére!

Lent a torpedóvetőnél némán álltak, néztek emberek,
Ez volt az utolsó torpedójuk, amit most betöltöttek…

Hidrofon-kezelő figyelt, fejhallgatóval a fején megadta
Hogy halálraítélt kereskedelmi hajónak mi az adata,
Hogy a torpedó, kilövés után, el, hol és mikor találhatja…

A becsült sebesség, becsült távolság is megvolt,
A háta mögött álló ember a kapitány volt...
A kapott válaszokra, egyenként bólogatott.

A parancsnok felmászott az acél létrán a támadó fülkébe,
Ott a helyiség megélénkült, elmúlt az emberek feszültsége.
Volt, kinek viccelésre támadt kedve hevesen, mint, menedéke...

Az U-boot hídján, négy őr távcsővel pásztázta ködöt,
És semmit nem láttak, de a szabályszegés föl sem ötlött!

Csak a hullámok miatt fedélzetről felcsapódó és becsorgó víz hangját
Lehetett hallani és érezni hajó, süllyedő, emelkedő ritmusát…
A kapitány odaért közéjük, csak nézett, de nem szólt, nem hallatta hangját.

Mind az öten, egyszerre hallották meg hajóról, karácsony énekét,
És tudták, a hajón angolok ünnepelték a karácsony estéjét…
A kapitány felemelte a különleges Zeiss távcsövét, de semmit nem látott,
Bámult ködbe... a hajót akarta látni, vágyni szerette volna a valóságot!
Fogta a csőbeszélőt és halkan egy parancsot morgott bele,
Elektromos motorokkal indultak el, a hullámos csendbe…

A Walwis Bay nem kapott semmilyen elő jelet vagy figyelmeztetést,
Egy pillanat alatt fordult át a fedélzete, élte rettenetét…
Ünneplő gyereket bontogatták a karácsonyi ajándékokat,
És aki élt, átélte halálos pusztulást meghozott rémálmokat.
A kabinpadló is megemelkedett és fel is szakadt,
Mint egy felhasított gyomor, ami a kardtól kiszakadt…

A hajó megbillent és imbolyogni is kezdett,
Mint a bizonytalan, aki a ködben eltévedt…
Bal oldali motor kiszakadt masszív, szétzúzott talapzatáról,
És kiszakította a hajó oldalát, mintha... lenne papírból.

A rémült rádiós tudta mi lett, a beállt sötétben asztalába kapaszkodott,
Hallotta a kinti pánikot, adásra tette rádiót, morzejeleket adott.
Tengeralattjáró! Tengeralattjárók megtámadtak! Közben, több imát mormogott!

Többször leadta a hívójelet, de senki nem válaszolt,
A konvoj ötven mérföldre már régen el is távolodott…
Megpróbált egy közeli New-foulandi állomást is hívni ízibe…
De a hajó süllyedt, az antennavezeték már belelógott a vízbe…

Vecsés, 2016. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Földi Pál: „Konvoj csata az északi-tengeren” c. dokumentum regénye ihletésével.

Az adó nagy adu
A választottak kezében.
Dől a lé,
És nem is szerényen.
Szépszerével
Törvényt hoznak,
És bár lassan ,
De az előírások szaporodnak
Megfelelően a programnak.
Mindennemű vagyonodra
Meg van az adó kulcsa.

A lélegzetért még
Nem kell fizetned,
De a levegő minőségét
Már megadóztatják veled
Valamilyen módon,
És még csak nem is sejted
Mennyi irányba gurul
Kereseted
Amíg verejtéked
Munkád közben
Letörölted.

Amikor felsírtál első
Levegővételedtől
Számítottak veled,
Hogy az életed
Előbb-utóbb busásan
Meg kell fizetned.
Adóznod kell
Tetszik vagy sem,
Kibúvót nem fogadnak el.

Terhed a végsőkig
Visszahúz a földbe,
És ha majd kint leszel
Talpalatnyi helyeden
Mindörökre,
Utódod még akkor is fizet
Adót....Sírhelyet.

Fel s ki-talál-ták rendesen
Az adó nagy adu,
És ez bizony nem kamu
A-ki-választ-ott-ak kezében.

Az emlékek üstjében
Hogy oda ne égjen
Kavargatom
A gyermekkorom.

Mert hiszen az életben
A legszebb véletlen
Ami történt
Akkor volt gyerekként.

A Nagy ismeretlen világ
Mind felfedezésre várt
A sok haverral közösen
Osztoztunk az örömökben.

Együtt nőttünk cseperedtünk
Mint a legjobb testvérek
Volt bizony hogy olykor-olykor
Megfenyítettek a bölcs vének.

Részletezni nem is tudom
Kalandjaink hosszú sorát
Mert olyan sok volt az alkalom
És az időben elvesztette aktualitását.

A szívemben még most is őrzöm
Sok pillanat ízes zamatát
És lelkemben mindenkivel törődöm
Ha nem is halljuk egymás szavát.

Más utakon járunk
Így kellett hogy legyen
De néha lelkünk összeér
Fenn az üveghegyen.

Nézgelődők őszileg…

Itt van nekünk a faluhatár béli kispatakunk, nem messze, ahol lakunk!
A folyóparton mindkét oldalon, van egy ritkás fasor, olyan, mint alagsor.
A híd magasabban ível, a bokroknál bizony magasabb egy kicsivel.
A kis patakunk csak lassan folydogál, és láthatom benne sok levél mál.
Elég sok a fűzünk lefelé is, meg fölfelé is, de mind kellőn szépség is!

A bokrok már az ősz tiszteletére színes ruhát vettek, szépek vagytok gyerekek.
A füzeknek nem sürgős itt semmi sem, ők még várnak, hogy lesz-e mi sem, vagy mire sem?

Így késő délután, a nap süt, élvezetesen, de lassan indul is véglegesen.
Akkor aztán világítani fog, ugyanúgy, mint nyáron, mi meg örülünk nyár várón.
A mi kis patakunk szépen folydogál, parti köveket mossa… semmiér’ meg nem áll.

Vecsés, 2023. október 7. – Kustra Ferenc József- íródott: leoninusban. (Ez egy ókori versforma. Itt a rím, soron belül van a sor közepe táján és a végén…)

Nagyon szép! Ég a lila adventi gyertya,
Ez, az idén… igazi örömöm mára.

Múlt két nap... Meggyújtottuk, égett első adventi gyertya,
Kint nem volt hófehér takaró, bent álomgyertya... lángja.

Most már, közeleg a vége ennek az évnek, a végének,
Az adventi koszorún a gyertyák mind bizony még nem égtek…
Most már, közeleg a vége ennek az évnek, a végének.

Nemsokára megjön a Jézuska
Ő majd mutatja, mi a hit útja…
Mindenkinél biztos meg is jött már az adventi álom,
Mi rózsaszín gyertya lángjában majd látjuk lobbanáson...

Vecsés, 2023. november 28. – Kustra Ferenc József– íródott: a már publikált „Advent idején” c. versem átirataként.