Az életem útja…

(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,

Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,

Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…

Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.

(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?

(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.

(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!

Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!

(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.

(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!

Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!

Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.

(Senrjon csokor)
Nem verekedtünk össze!
De, Te torkom törni akartad…
Erősebb voltam.
*
Naponta körülbelül
Öt-hat alkalommal pofoztál.
Bizony számoltam.
*
Közben meg, tán’ végül is
Szeretet nevelésed átjött!
Tudtam, beteg vagy!
*
Tizennégy éves voltam,
Orvosnőnk szólt, elmebeteg vagy!
Mondtam, hogy tudom…!
*
Terhes voltál húgommal,
Még a méhében, meg is ölted!
Így egyke lettem!
*
Tizennégy éves voltam,
Mikor apámat elzavartad!
Tanúja voltam!
*
Az örökség házamat,
Totál idegeneknek hagytad…
Szegénnyé tettél…
**

(Senrjú duó)
Nem haragszom rád,
Betegséged legyőzött!
Sorsod, rám rovott…
*
Emlékszek szépre,
Jóra, szeretetre is!
Ilyen lett sorsom…

(A béke poraira!)

Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: kőkemény önéletrajzi írásként. [Ilyen kemény a saját történelmi múltam…]

Olyan furcsa, és forró a tested,
verejték gyöngyözik arcodon,
szemedben bágyadt csillagot látok,
beteg vagy, mégis titkolod.

Miért tagadod? Úgyis megérzem!
Olyan forró vagy, akár a tűz!
Arcodon vörös lázrózsák égnek,
mégis elmennél. Valami űz.

Valami furcsa, féktelen érzés,
amely teljesen elborít,
izzó parázzsal korbácsolva
háborgó tested, s egyre hív.

Magához láncol oly erősen,
mint az árvíz, mely elsodor,
hiába foglak erős kézzel,
tartanálak, de nem bírok

erős maradni, pedig érzem,
nem űz most más, csak a láz,
ne hidd, hogy égő szenvedély az
mely a testedet járja át.

Ne légy annyira nyughatatlan!
Feküdj le. Vetve az ágy.
én majd itt leszek, s mire felébredsz,
jobb lesz, és semmise fáj.

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zártükrös)
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán,
Oszt’ így éli véges életét, a régi történésektől messze eltávolodván…
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán.

(Senrjon)
Kattog az életvekker,
Jelzi a múló másodpercet.
Idő fogyogat!
*
Idő-leállás nincsen,
Lélekhatások meg támadnak!
Lelki élmények.
*
Papírhollók feketék,
Lélekkattogás elő- mutat.
Van-e megbánás?
*

A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel,
A lét tudja mi történt, de mit kezdene vele, a rég lélektelennel?
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel.

Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt,
Nem tűri a létében a lusta másodpercet, az oly' vehemens veszteglőt…
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt.

A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
De vajon mire, amikor a múlt, már földben begyökerezik…
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,

Ki tudja, mit kell bánni?
Ólomlábú múlt, oly’ igényes.
Utólag okos.
*
Már öreg gondolatok
Még zakatolnak! Önemésztés.
Lélek skrupulus.
*
Kevés, lemondó lélek…
Önemésztés már az igazi.
Belebetegszik!
*

A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
A lélek, ha túltenné magát, csodás lenne, nem rémtettség…
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,

Vecsés, 2018. december 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. „Skrupulus” = aggódás, töprengés.

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!