Idő 
Értékelés 
Értékelés Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Tanulmányféleség…
("Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa - x = végtelen)
A
Pletyka… betegség maga!
Ez egy bűn.
A járvány maga!
*
Hit?
Pletyka… bizony elvakít!
Mérgező.
Be is sötétít!
*
A
Szennyesítés… szempontja!
Tévesztő.
Vad piszkossága…!
*
Légy
Csend, ami elhalkítja!
Félelem.
Logika harca!
*
Tedd
Talonba fecsegésed,
Tévedés.
Bízni kell! Léted?
*
Ha,
Pletyka… mindent pusztíta,
Mérgező!
Békét kurtítja!
***
(„vu-csüe” 4x5 Rímképlet: xaxa )
Hagyd a pusmogást,
Ne hallgass csúf szót,
Igazra figyelj!
Az neked tesz jót.
*
Az aljas pletyka
Csak kár okozó,
Elhallgass! Ne légy
Haszon hajszoló.
*
Ha hagyod magad!
Szolgája leszel,
Gyilkos betegség
Messze kerüld el.
*
Igazságban élj,
Akkor nincs veszély.
Éljen szívedben
Az, „igaz’’ erély.
*
Szeretetben bízz,
Légyél jótevő.
Lét rögös útján
Segít... Teremtő.
*
A fohászodban,
Adj mindig hálát.
Vár majd rád az Úr...
Szereti nyáját.
Vecsés, 2018. február 22. –Szabadka, 2018. február 26. – Kustra Ferenc – az első részt én írtam, a második részt, Jurisin Szőke Margit.
Dan Ibolya Csillag: „A pletyka” c. versének átirata, kínai versformában, a szerző engedélyével.
("Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa - x = végtelen)
A
Pletyka… betegség maga!
Ez egy bűn.
A járvány maga!
*
Hit?
Pletyka… bizony elvakít!
Mérgező.
Be is sötétít!
*
A
Szennyesítés… szempontja!
Tévesztő.
Vad piszkossága…!
*
Légy
Csend, ami elhalkítja!
Félelem.
Logika harca!
*
Tedd
Talonba fecsegésed,
Tévedés.
Bízni kell! Léted?
*
Ha,
Pletyka… mindent pusztíta,
Mérgező!
Békét kurtítja!
***
(„vu-csüe” 4x5 Rímképlet: xaxa )
Hagyd a pusmogást,
Ne hallgass csúf szót,
Igazra figyelj!
Az neked tesz jót.
*
Az aljas pletyka
Csak kár okozó,
Elhallgass! Ne légy
Haszon hajszoló.
*
Ha hagyod magad!
Szolgája leszel,
Gyilkos betegség
Messze kerüld el.
*
Igazságban élj,
Akkor nincs veszély.
Éljen szívedben
Az, „igaz’’ erély.
*
Szeretetben bízz,
Légyél jótevő.
Lét rögös útján
Segít... Teremtő.
*
A fohászodban,
Adj mindig hálát.
Vár majd rád az Úr...
Szereti nyáját.
Vecsés, 2018. február 22. –Szabadka, 2018. február 26. – Kustra Ferenc – az első részt én írtam, a második részt, Jurisin Szőke Margit.
Dan Ibolya Csillag: „A pletyka” c. versének átirata, kínai versformában, a szerző engedélyével.
Makadám bambuszliget…
„(erős)vágyakozás” „Ku- xiangsi” Szótagszám = 7, 3, 3, 4, 5, 7, 3, 3 – Rímképlet: axaxaxxa
Mint egy romos makadám
Út, oly’ az
Éltem ám.
Zötykölődök,
Út, száraz hullám.
Színek, emléktelenek,
Fakóság.
Száll imám…
*
„Selyemút” „Huanxistra” Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7 - Rímképlet: aaaaxa
Sors, minősíthetetlen,
Élet így lehetetlen.
Boldogság? Vehemensen
Kerül, tán’ betegesen…
Élet szép is lehetne,
De csak egészségesen…
*
„Bambuszliget” „vu-csüe” Szótagszám = 5, 5, 5, 5 - Rímképlet: xaxa
Nehéz helyzetben
Araszol létem,
Toll, papír nélkül,
Nincs tovább. Végem…
Vecsés, 2018. február 10. – Kustra Ferenc József – íródott: kínai versformában.
„(erős)vágyakozás” „Ku- xiangsi” Szótagszám = 7, 3, 3, 4, 5, 7, 3, 3 – Rímképlet: axaxaxxa
Mint egy romos makadám
Út, oly’ az
Éltem ám.
Zötykölődök,
Út, száraz hullám.
Színek, emléktelenek,
Fakóság.
Száll imám…
*
„Selyemút” „Huanxistra” Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7 - Rímképlet: aaaaxa
Sors, minősíthetetlen,
Élet így lehetetlen.
Boldogság? Vehemensen
Kerül, tán’ betegesen…
Élet szép is lehetne,
De csak egészségesen…
*
„Bambuszliget” „vu-csüe” Szótagszám = 5, 5, 5, 5 - Rímképlet: xaxa
Nehéz helyzetben
Araszol létem,
Toll, papír nélkül,
Nincs tovább. Végem…
Vecsés, 2018. február 10. – Kustra Ferenc József – íródott: kínai versformában.
Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.
E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.
Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.
Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.
Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.
S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?
Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.
Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.
Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.
E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.
Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.
Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.
Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.
S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?
Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.
Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.
Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.
Hókristályok a bádogtetőn,
Éhes varjak kinn, a havas mezőn.
Friss bodag sül az éjszakában,
Nincs jobb étel a hét határban.
Kihűlt kémények, éhező népek,
Testet öltő, boldog karácsonyi, szegény évek.
Bezárt álmok ketrecében,
Köhög a nép nagy betegségben.
Fákat cirógat a szél, elfáradt a játékában,
Ránk hagyta nyomorát a kunyhóink árnyékában.
Rostokra hullt a hegedűnk húrjai,
Tarna vize mossa tisztára kopott múltjaink.
Éhes varjak kinn, a havas mezőn.
Friss bodag sül az éjszakában,
Nincs jobb étel a hét határban.
Kihűlt kémények, éhező népek,
Testet öltő, boldog karácsonyi, szegény évek.
Bezárt álmok ketrecében,
Köhög a nép nagy betegségben.
Fákat cirógat a szél, elfáradt a játékában,
Ránk hagyta nyomorát a kunyhóink árnyékában.
Rostokra hullt a hegedűnk húrjai,
Tarna vize mossa tisztára kopott múltjaink.
