A pataknak kócos partján
Réce riad, torka harsány.
Fű és a sás eltakarja
Csemetéket jól álcázza.

Ősi fáknak lombja alatt
A napsugár kissé szakadt,
Levélzetnek rejtekében
Megrekedt a szellő éppen.

Tükör vizén a folyamnak
Nyárfa pihék lubickolnak.
Tündérrózsa ringatózik
Sárga irissszel mártózik.

A távolból kakukk kukkant,
Fáknak ágán harkály koppant.
Olykor csobbant a farkával
Egy rabló hal a zsákmánnyal.

Térdig érő vízben járva
Fehér gém is épp vadászna.
Veszélyt sejtett személyemben
Felrepült hát nagy sebesen.

Madárdaltól zeng az erdő,
A békesség bennem megnő.
Természetben egy kis túra
Minden bajra legjobb kúra.

Jó vagy, megkörnyékezlek Tilda!
Kérlek engedd, ez lelkem vágya!
Ölelve csókolni,
Csókolva ölelni…
Csókkor túrnék én a hajadba!

Kedves Ádám, te csábos lélek,
Versedtől majd’ elszáll az ének!
De ne légy oly’ hévvel,
Bánj velem szép szívvel.
Ádám, légy a fodrászom... kérlek!
*
Nem tudom hol laksz, keress engem,
Csinos lényed érdekel engem.
Ölelve csókolni,
Csókolva ölelni…
Botolj ölembe… Te vagy kellem!

Már tudom merre keresselek,
Úgy áhitlak, nem eresztelek!
Remegve csókolni,
Csókolva remegni...
Az öledbe omolni vágyok!
*
Ha nem teszed, nem akarsz engem!
Láttalak… az óta élsz bennem…
Ölelve csókolni,
Csókolva ölelni…
Szeretnélek Tilda s Te engem?

Ádám kedves, szavaid bátran,
A szívemre hullanak, lágyan.
Csókolni, ölelni...
Nem csak beszélni.
Oh, szeretlek, - rebegem halkan!

Vecsés, 2025. május 2. – Siófok, 2025. május 2. -Kustra Ferenc József- írtuk: rom. LIMERIK csokorban, én a páratlanokat. Szerző-, és poéta társam Gránicz Éva írta a párosakat!

Bók neked,
Hegynyi csók veled…
Imádlak!

Tűz vagy bennem perzsel szavad, csókod édes íze bennem marad.
*

Bókolok,
De csókolnálak…
Imádlak!

Szavaddal szívemet gyöngéden átöleled... forró csókjaimmal felelek neked...
*

Szeretet
Bókolásomhoz.
Imádlak!

Éltet szíved, tündöklő fényed ragyog, imádlak, vágyam hozzád szárnyal, lobog.
*

Bókokhoz
Jöszöl-e Te már?
Imádlak!

Lángod éget, úgy remeg testem, szóval hívsz, s már eszem vesztem.
*

Szeretés,
Át kell, hogy menjen.
Imádlak!

Érzem a szereteted minden pillanatban és reszket szívem a mellkasomban.
*

Bók neked,
Veled szeretni!
Imádlak!

Vágyban szívem, hogy veled összeérjen... s hozzád lelkem is, szelíden térjen.

Vecsés, 2025. május 12. – Siófok, 2025. május 13. írtam: romantikus HIQ csokorban. Alá a romantikus leoninusokat szerző-, és poétatársam, Gránicz Éva írta.

Furcsa játékot űz velem az élet
Sorakoznak az eltűntnek hitt emlékek
Mintha minden nap új fiók nyílna
Egy-egy tört pillanat a vállamat húzza
Felötlik mi voltam, s mivé lettem
Hideg a kezem, a szívem, a lelkem
Házam ereszén pattog a semmi
Jó lenne futni, örökre elmenni
Pörög, fel-le lódul bennem egy hinta
Kattog az agyam, súgja: palinta
Megtört szemem távolba pislog
Homlokomon hatalmas billog
Tudatom recseg, roszog: rossz kerék
Úgy sötétül mint viharos éjen az ég
Keresztül- kasul néha felvillan
Csetteg-csattog, aztán kisül, elillan
Kétségtelen: ez már a vénség jele
Másfelé kacsingat a sors kegye
Súlytalanná váltam mások szemében
Nem búcsúzok, csak meghalok szerényen

Élvezted-e az élet-templomot belengő békét, nyugalmat?
Vagy az életed frontján valahol, megtaláltad-e a vigaszt?
Mikor te megszülettél, megkezdődött az „élet-halál játszmája”
És ha már sokat éltél, akkor kerül a téma, „meghallgatásra"!

Lehangoló és elkeserítő látvány visszanézve az életed?
Tudsz-e te bármilyen rossz körülményről, mi okozhatja a végzeted?

Vakolatlan falak, törött lábú székek,
Bennem föltolulnak... békétlen emlékek.
Legtöbbször a sorsunk kegyetlen meg durva,
Máskor úgy tesz, mint ki két kézzel ad vissza.

Bizony minden csak rideg és kopár!
Élek... sok értelmetlen éve már.
Nem tudni van-e jövőm… mi sem vár.

Tudtam pedig én a mások szemébe kacagni,
Sőt, volt lehetőségem kézen fogva sétálni.
Sohasem hazudtam, nem voltam becstelen, nem csaltam, nem loptam,
Másoknak, arra érdemesnek magamból, életemet adtam.
Fölöttébb furcsa minden, tán’ magamat sem ismerem?
Már, nincs, amit tehetnék, hogy a fájdalmam felejtsem…

Már omlanak a falak, eldőltek a székek,
Már el nem múlnak… a bágyasztó, rossz emlékek…

A sorsom az, hogy érzem, meghalt már bennem a vágy,
Osztályrészem, mire várhatok… egy koporsó-ágy…
Ott aztán végre, gondok nélkül hanyatt dőlök,
Ott már, fránya élettel, kicsit sem veszkődők...

Fáj a múlt, a nem létező jövőmtől roppant félek,
Úgy érzékelem, hogy alkalom sincs, hogy... akkor élek…
Úgy érzem, ha jő idő, elmegyek, csendben kihalok,
Üvöltenék a holdra, mint farkas… inkább hallgatok.

Te élvezted-e… élet-templomát belengő békét, nyugalmat?
Vagy te az élet harcos frontján bárhol… megtaláltad a vigaszt?

Vecsés, 2016. január 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.