Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .

Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;

S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .

- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?

S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!

. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.

Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .

Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .

Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!

Megvonom szépen büszke vállam
És lehull rólam minden, ami volt
S feléd sikolt
Minden nagy megujhodottságom.

Minden asszonyom visszahoztad
És te vagy a szép, fényes ráadás
S az áradás
Kicsap a virágos rétekre.

Kis csillagom, be jól szeretlek,
Be megszerettem érted a Jövőt,
Nagyra-törőt,
Úgy szeretem most már magunkat.

Úgy szeretem, hogy benned élek
S hogy te bennem vagy, úgy szeretem:
Óh, szerelem,
Be virágos vagy s véghetetlen.

Óh, szerelem, voltam és multam,
Óh, szerelem, óh, jövendő idők,
Kényszeritők,
Hálát bókol ős ifjuságom.

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.

A gót s latin betűk sivatagában,
Fáradt diák, virágot keresek.
Oly szürke vagyok multban és a mában
S szeretnék élni én is keveset!
Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van,
Az utakon vidám szerelmesek
S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel,
Az út, a fák, a rét - és minden zöldel.

Az ó betűkre friss könnyűket ejtek,
Nem hat reám vitéz lovagkora
És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek,
Ha nevet alabástrom fogsora,
Mert bennem is lassan, szépen megerjedt
S kiforrt a szerelem részeg bora;
De ajkaimra gyöngyei se jutnak
S én nem lehetek társa mámoruknak.

Igy lassan vérzem el a tűnt igéken
És nem csókolhatom meg a kezét.
Fejem sokszor töröm sok semmiségen
S áhítom közben léptei neszét.
És úgy szeretem, mint szerettek régen:
Hektor szerette így Andromachét.
Erősszivű volt Andromache férje,
És gyönge szívem párját hát ne kérje.

Szeretném bátran becsukni egyszer
A kopott könyvek ócska födelét
És csókolózni illatozó esttel,
Mikor reám vár és reá a rét.
De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester,
Csak vágyam kóborolhat szerteszét,
Míg én magam süket betűkben élek,
Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ők ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...

Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!

Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tőle ragyog!
Kivettem a részem
Télből, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!