Idő 
Értékelés 
Értékelés Tudom: furcsa, mit írok,
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.
Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.
Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.
A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.
Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!
Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.
Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.
Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.
A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.
Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!
Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.
Furcsa tél van, és jég borít mindent,
jég takarja a cserepet,
átlátszó, fénylő jégtakarót sző
minden kis útra a hideg.
Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,
s járható utat nem lelek,
síkos jégpáncél borít be mindent,
s elindulni már nem merek.
Rád gondolok. Szeretsz e engem?
S ont e rám szíved meleget?
Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag
jég borítja a szívedet
mint itt, ahol jégcsapok lógnak
furcsa fényben az ereszen,
mint az átlátszó üvegdíszek,
amelyek oly törékenyek?
Látlak e még? És szerelmes szívem
felolvasztja a szívedet?
Vagy olyan már benned minden érzés,
mint a téli szél hidege?
jég takarja a cserepet,
átlátszó, fénylő jégtakarót sző
minden kis útra a hideg.
Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,
s járható utat nem lelek,
síkos jégpáncél borít be mindent,
s elindulni már nem merek.
Rád gondolok. Szeretsz e engem?
S ont e rám szíved meleget?
Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag
jég borítja a szívedet
mint itt, ahol jégcsapok lógnak
furcsa fényben az ereszen,
mint az átlátszó üvegdíszek,
amelyek oly törékenyek?
Látlak e még? És szerelmes szívem
felolvasztja a szívedet?
Vagy olyan már benned minden érzés,
mint a téli szél hidege?
Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.
Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.
Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.
Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.
Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.
S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.
Gyere szerelem…
A játszótér melletti árnyas padon,
Elvájkálgatok volton, a múltunkon.
Közben meg csak Tégedet várlak, mert Te vagy a jövőm,
Hiányzol, itt lehetnél már… mikor jössz, érdeklődőm?
(3 soros-zárttükrös)
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek,
Mi akkor együtt örülünk a fák lombján épphogy átszüremlő fényeknek…
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek.
(Senrjon duó)
Most nem vagy itt, röpködnek
Az üres, el nem mondott szavak.
Árnyak, még várnak!
*
Szeretlek… vezekelek?
Mi oka lehet magányomnak?
Kitartón várlak!
*
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak,
Élményként nézem, hogy a homokozóban már alkotnak…
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak.
(Senrjú)
A szív még remél,
Múltunk bennem, oly’ régen.
Gyere, hiányzol!
*
(Septolet)
Életem a pokol,
Hiányzol,
Gyere... hibázol.
Meztelennek születtünk,
Hibás a lelkünk...
Szenvedélybeteged vagyok.
Hótorlaszok?
*
(3 soros-zárttükrös, bokorrímes)
Csak várlak, hosszan várlak…
Ölelve csókolnálak…
Csak várlak, hosszan várlak…
Vecsés, 2020. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
A játszótér melletti árnyas padon,
Elvájkálgatok volton, a múltunkon.
Közben meg csak Tégedet várlak, mert Te vagy a jövőm,
Hiányzol, itt lehetnél már… mikor jössz, érdeklődőm?
(3 soros-zárttükrös)
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek,
Mi akkor együtt örülünk a fák lombján épphogy átszüremlő fényeknek…
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek.
(Senrjon duó)
Most nem vagy itt, röpködnek
Az üres, el nem mondott szavak.
Árnyak, még várnak!
*
Szeretlek… vezekelek?
Mi oka lehet magányomnak?
Kitartón várlak!
*
(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak,
Élményként nézem, hogy a homokozóban már alkotnak…
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak.
(Senrjú)
A szív még remél,
Múltunk bennem, oly’ régen.
Gyere, hiányzol!
*
(Septolet)
Életem a pokol,
Hiányzol,
Gyere... hibázol.
Meztelennek születtünk,
Hibás a lelkünk...
Szenvedélybeteged vagyok.
Hótorlaszok?
*
(3 soros-zárttükrös, bokorrímes)
Csak várlak, hosszan várlak…
Ölelve csókolnálak…
Csak várlak, hosszan várlak…
Vecsés, 2020. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
