Idő 
Értékelés 
Értékelés Ülök, elmélázok és bennem új gondolat született,
Ilyenkor a régiek, előkeresték pergamentet…
Én a famentest, sietve, míg a gondolat nem veszett.
Mint hithű fűzfapoéta írhatnék… mert ezek is témák,
Hogy nézik az útszéli akácerdőből a virágzó fák,
A halálba menők kezeiben… vannak szép orchideák…
Vagy írhatnék szép verset nektek, mindenkinek meg magamnak,
Vagy csinálhatnék én, üres számban helyet a várt falatnak…
Rájöttem, éhező poétában nincs helye bámulatnak.
Ablakon kinézek és látom, a háztetőkre napfény sugarak hullanak,
Ilyenkor, csak úgy felmerül bennem, hogy minden életutak egyszer elmúlnak…
Pedig az esti égbolton, továbbra is a kis csillagok… sorban kigyúlnak.
Eszembe jutott az is, hogy kergetőzhetnék én viharos élet-széllel,
Közben meg elbeszélgethetnék a rohamosan közeledő végzettel…
Ha megállnék, közben írhatnék egy szép verset, egy nagy lélegzetvétellel.
A famentesre le kéne írnom, rám, meddig vetül élet sugara,
Mi vár még rám… vajon milyen egy öregedő poéta-tanonc sorsa?
Nem is hordok kalapot, de jól megbújik alatta a gondolat...
A gondolat, meg elméletben nekem segít, ledönti falakat...
A nap, ha meg rám süt, csak nézi, ez az öreg bolond meg vajh' mit csinál...
Én fecnire verset írok nektek, nekem az élet már mást nem kínál…
Pergamentem nincs, írok rizspapírra, nektek írni maga a Vitál…
Úgy vélem, rendben, becsülettel végig mentem én a hosszú utamon…
De egyszer ideér a kaszás, és vad suhintása lesz a jutalom…
Utána már, hogy nektek írjak, sajnos nem lesz többé... semmilyen alkalom…
Igazából… bármilyen is az életvég, ezt előre, nagyon sajnálom…
Szemem a messzi távolba néz, érzem, hogy még van hitem a jövőbe,
Nagy vágyam már csak egy van, sokat írhassak Nektek… élet, akkor rendbe.
Vecsés, 2016. május 1. – Kustra Ferenc József
Ilyenkor a régiek, előkeresték pergamentet…
Én a famentest, sietve, míg a gondolat nem veszett.
Mint hithű fűzfapoéta írhatnék… mert ezek is témák,
Hogy nézik az útszéli akácerdőből a virágzó fák,
A halálba menők kezeiben… vannak szép orchideák…
Vagy írhatnék szép verset nektek, mindenkinek meg magamnak,
Vagy csinálhatnék én, üres számban helyet a várt falatnak…
Rájöttem, éhező poétában nincs helye bámulatnak.
Ablakon kinézek és látom, a háztetőkre napfény sugarak hullanak,
Ilyenkor, csak úgy felmerül bennem, hogy minden életutak egyszer elmúlnak…
Pedig az esti égbolton, továbbra is a kis csillagok… sorban kigyúlnak.
Eszembe jutott az is, hogy kergetőzhetnék én viharos élet-széllel,
Közben meg elbeszélgethetnék a rohamosan közeledő végzettel…
Ha megállnék, közben írhatnék egy szép verset, egy nagy lélegzetvétellel.
A famentesre le kéne írnom, rám, meddig vetül élet sugara,
Mi vár még rám… vajon milyen egy öregedő poéta-tanonc sorsa?
Nem is hordok kalapot, de jól megbújik alatta a gondolat...
A gondolat, meg elméletben nekem segít, ledönti falakat...
A nap, ha meg rám süt, csak nézi, ez az öreg bolond meg vajh' mit csinál...
Én fecnire verset írok nektek, nekem az élet már mást nem kínál…
Pergamentem nincs, írok rizspapírra, nektek írni maga a Vitál…
Úgy vélem, rendben, becsülettel végig mentem én a hosszú utamon…
De egyszer ideér a kaszás, és vad suhintása lesz a jutalom…
Utána már, hogy nektek írjak, sajnos nem lesz többé... semmilyen alkalom…
Igazából… bármilyen is az életvég, ezt előre, nagyon sajnálom…
Szemem a messzi távolba néz, érzem, hogy még van hitem a jövőbe,
Nagy vágyam már csak egy van, sokat írhassak Nektek… élet, akkor rendbe.
Vecsés, 2016. május 1. – Kustra Ferenc József
Nehéz a nyárvéggel, közeledő ősszel szembenézni,
Bár nagyon jó az új, szép színekre ámulóan nézni.
Jön még az is, hogy zenét játszik a finoman szitáló eső
Mi esernyő alól hallgatjuk, sétálunk… arcunkba verdeső.
Cinkos mosollyal a Nyárra kacsint a közeledő Ősz,
Most kezdi illegetni magát, kacérkodik, mint dizőz,
De tudjuk azt is, hogy csak álnokoskodik, mielőbb jöhessen,
Mert át akarja venni a hatalmat… Nyár helyett úr lehessen.
Térdelhetünk, bár fújhatják aranyharsonát angyalok,
Őszkapu előtt megadja magát a nyár... elandalog.
Még táncol a napsugár a csúnyán rozsdásodó leveleken,
De fáradt már a tánc… látszik is már hajnalban a leheletem.
Tudjuk mit hoz, lehullott levelet, szemerkélő esőt,
És az udvarunkba lehullott levelet szedni kell, sőt
Van jó azért benne, le kell szedni sok finom érett gyümölcsöt…
Aztán meg békességben várhatjuk nagy, fekete varjú felhőt.
Lesz majd köd is, hideg is és az Ősz is, majd készül tova,
Kacérkodott, majd elkullog... lesz bizonytalan, tétova.
Akkorra várjuk nagyon, már talán a mustból is finom bor lesz,
Nekünk meg jön már egy új... jeges és kemény tél, hideg évszak lesz…
A nap, szórja sugarát, még erőlködik, vigyázna rám,
De én közben látom, észlelem, az Ősz meg kacsint reám...
Öreg! Szólít meg bizalmasan: vedd már föl a vastag dzsekidet,
Már nem való legénykedni, ne fázítsd öregedő testedet…
Ülök a lugasban, hallgatom a vándorló madarak dalát,
Úgy tűnik, mennek, kis időre felkeresik a másik hazát…
Vecsés, 2012. szeptember 3. – Kustra Ferenc József
Bár nagyon jó az új, szép színekre ámulóan nézni.
Jön még az is, hogy zenét játszik a finoman szitáló eső
Mi esernyő alól hallgatjuk, sétálunk… arcunkba verdeső.
Cinkos mosollyal a Nyárra kacsint a közeledő Ősz,
Most kezdi illegetni magát, kacérkodik, mint dizőz,
De tudjuk azt is, hogy csak álnokoskodik, mielőbb jöhessen,
Mert át akarja venni a hatalmat… Nyár helyett úr lehessen.
Térdelhetünk, bár fújhatják aranyharsonát angyalok,
Őszkapu előtt megadja magát a nyár... elandalog.
Még táncol a napsugár a csúnyán rozsdásodó leveleken,
De fáradt már a tánc… látszik is már hajnalban a leheletem.
Tudjuk mit hoz, lehullott levelet, szemerkélő esőt,
És az udvarunkba lehullott levelet szedni kell, sőt
Van jó azért benne, le kell szedni sok finom érett gyümölcsöt…
Aztán meg békességben várhatjuk nagy, fekete varjú felhőt.
Lesz majd köd is, hideg is és az Ősz is, majd készül tova,
Kacérkodott, majd elkullog... lesz bizonytalan, tétova.
Akkorra várjuk nagyon, már talán a mustból is finom bor lesz,
Nekünk meg jön már egy új... jeges és kemény tél, hideg évszak lesz…
A nap, szórja sugarát, még erőlködik, vigyázna rám,
De én közben látom, észlelem, az Ősz meg kacsint reám...
Öreg! Szólít meg bizalmasan: vedd már föl a vastag dzsekidet,
Már nem való legénykedni, ne fázítsd öregedő testedet…
Ülök a lugasban, hallgatom a vándorló madarak dalát,
Úgy tűnik, mennek, kis időre felkeresik a másik hazát…
Vecsés, 2012. szeptember 3. – Kustra Ferenc József
(Bokorrímes csokor)
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.
Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…
A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.
Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.
Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…
A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.
Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.
Álnok fondorlattal, lassan elmúlik a nyár,
És az ősz átcsal ő küszöbén… kapcabetyár
És hirdeti, hogy nagyon jó rejtek az ő hona,
Tél ellen, becsüljük… ő is csak papírkatona.
Önző az ősz, de nyár liliomvére elfolyik,
Itt már semmilyen hites prófécia nem segít.
A nyár ifjonti bája, már nem gyógyír jajra, búra,
Torkot elszorít, hajnali hűvös… a hozománya.
Kínlódásunk már gyötrőn kínkacajba fullad,
Vágyjuk a napfényt, ezen éji holdfény mulat.
Rozsdásodó levelek nyüszítve köszönnek el,
Az elmúlást hirdetik, elmennek a meleggel.
Támad az éj, máris hosszabb, mint a nappal,
Már nem fürdünk Balcsiban éjjel és nappal.
Változás van újakat, változást hoz az ősz,
Tudd ezt, mindig van változás, hiába gyötrődsz.
A fák és a bokrok ezer színben látszanak,
Ezeken madarak, bogarak még játszanak.
Gyönyörködöm bennük, tetsző a látvány,
Megint megértem egy őszt… ez nem hátrány.
Vecsés, 2011. szeptember 24. -Kustra Ferenc József
És az ősz átcsal ő küszöbén… kapcabetyár
És hirdeti, hogy nagyon jó rejtek az ő hona,
Tél ellen, becsüljük… ő is csak papírkatona.
Önző az ősz, de nyár liliomvére elfolyik,
Itt már semmilyen hites prófécia nem segít.
A nyár ifjonti bája, már nem gyógyír jajra, búra,
Torkot elszorít, hajnali hűvös… a hozománya.
Kínlódásunk már gyötrőn kínkacajba fullad,
Vágyjuk a napfényt, ezen éji holdfény mulat.
Rozsdásodó levelek nyüszítve köszönnek el,
Az elmúlást hirdetik, elmennek a meleggel.
Támad az éj, máris hosszabb, mint a nappal,
Már nem fürdünk Balcsiban éjjel és nappal.
Változás van újakat, változást hoz az ősz,
Tudd ezt, mindig van változás, hiába gyötrődsz.
A fák és a bokrok ezer színben látszanak,
Ezeken madarak, bogarak még játszanak.
Gyönyörködöm bennük, tetsző a látvány,
Megint megértem egy őszt… ez nem hátrány.
Vecsés, 2011. szeptember 24. -Kustra Ferenc József
Született és hithűvel telt magyar vagyok a történelmünkbe…
(leoninus)
Magyar a szód, mondják a fülembe… magyar a szód, mondják bele a szemembe…
A némaságnak bennem nincsen otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Én teljes magyar ember vagyok, igy neveltek, így tanítottak… ki más… ti igy haltok?
*
(Senrjon trió)
Bakó velem nem tárgyal,
Akkor se, ha bárd van kezébe!
Halál, érdemem?
Volt, hogy kivégzőosztag
Sorba állt és már csak úgy lőttek.
Magyart ölni jó?
Tán’, rám rivallnak = magyar!
De én biz’ nekik ellenállok!
Én: magyar vagyok!
*
[Kínai: 27 szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa (x = végtelen)]
Magyarul:
Élni akarok!
Magyart tettem társamul!
Mért’ támadnak... agyalok,
Pedig nem csalok!
*
(Tíz szavasok)
Van nekünk királyi koronánk,
Ezer éve István király hagyta ránk.
Van nekünk magyar hazánk,
Nagy királyunk, ezer éve bízta ránk.
Van nekünk fölséges magyar lelkiségünk,
Ehhez társul magas szintű eszmeiségünk.
*
(Apeva)
Mi
Mindent
Megértünk!
Nagyon adja:
Eszmeiségünk!
*
(HIQ)
Kalapom,
Magyar! Lengetem…
Légy velem!
*
(Senrjon)
Mi együtt mindig
Csak magyarul beszélünk!
Ez anyanyelvünk!
*
(leoninus)
Magyar a szó, amit suttognak a fülembe… magyar a szó, jó, ha mondják szemembe…
A néma szónak bennem nincsen semmi otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Ízig-vérig magyar ember vagyok, igy neveltek föl, tanítottak… ki más… majd igy halok.
Vecsés, 2024. május 21. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában,
önéletrajzi írásként.
(leoninus)
Magyar a szód, mondják a fülembe… magyar a szód, mondják bele a szemembe…
A némaságnak bennem nincsen otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Én teljes magyar ember vagyok, igy neveltek, így tanítottak… ki más… ti igy haltok?
*
(Senrjon trió)
Bakó velem nem tárgyal,
Akkor se, ha bárd van kezébe!
Halál, érdemem?
Volt, hogy kivégzőosztag
Sorba állt és már csak úgy lőttek.
Magyart ölni jó?
Tán’, rám rivallnak = magyar!
De én biz’ nekik ellenállok!
Én: magyar vagyok!
*
[Kínai: 27 szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa (x = végtelen)]
Magyarul:
Élni akarok!
Magyart tettem társamul!
Mért’ támadnak... agyalok,
Pedig nem csalok!
*
(Tíz szavasok)
Van nekünk királyi koronánk,
Ezer éve István király hagyta ránk.
Van nekünk magyar hazánk,
Nagy királyunk, ezer éve bízta ránk.
Van nekünk fölséges magyar lelkiségünk,
Ehhez társul magas szintű eszmeiségünk.
*
(Apeva)
Mi
Mindent
Megértünk!
Nagyon adja:
Eszmeiségünk!
*
(HIQ)
Kalapom,
Magyar! Lengetem…
Légy velem!
*
(Senrjon)
Mi együtt mindig
Csak magyarul beszélünk!
Ez anyanyelvünk!
*
(leoninus)
Magyar a szó, amit suttognak a fülembe… magyar a szó, jó, ha mondják szemembe…
A néma szónak bennem nincsen semmi otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Ízig-vérig magyar ember vagyok, igy neveltek föl, tanítottak… ki más… majd igy halok.
Vecsés, 2024. május 21. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában,
önéletrajzi írásként.
