Innen nèzve elèg nagy,
Onnan nèzve benne vagy.
Fenntröl nèzve szakadèk,
Alùlròl mèg bebùjnèk.

Innen nèzve ôrület,
Benne lenni,
Benn lehet.
Onnan nèzve kurva szèp,
Harmadiknak bemennèk.

Innen nèzve elveszett,
Amit itt valaha keresett
A làny
Meg a fèrfi.

Innen nèzve àldozat
Onnan nèzve egy làncolat
Tettet a tettes,
Majd utolèrik,
Ès szerepeiket
Felcserèlik.

Innen nèzve mutatòs dràma,
Onnan nèzve bizony
ez làrma..
Nincs katarzis csak a bün,
Reggel meg felszedem
Az eldobott gyürüm.

Innen nèzve ez kalitka,
Onnan nèzve meg nem ritka, hogy
Eljàtsszuk ùjra a szerepet,
Amit egyikünk sem keresett,
Hanem kapott…
S mègis, csak-csak felavatott.

Innen nèzve mutogat,
Kissè gùnyosan
Utalgat,
Hogy akàr
Kinn vagy benn
Közel ès tàvol,
Nem esik messze…
Ugye...a fàtol.

Innen nèzve nem làtod.
Onnan...meg mèg nem látod.
Màs perspektìva nincs,
Csukd be a szemed,
Làtod, a sötèt is vezet…
Nem csak a fèny
Ìgèri a fèrfi
S ùjra indulunk
Keresgèlni.

Ma végleg elmentél Pista bácsi,
Én, akartam kiáltani; ácsi!
Fekete had kísért az utadon,
Volt ez, mint holló nász az ágakon.

Úgy szólítottál: „Édes Ferikém”.
Ez rezeg bennem, ez a szív zeném.
Fáj a csuklóm, kinek mutassam meg?
Csak úgy elmentél, hogy bocsássam meg?

Rokonok voltunk, bízom barátok,
Torkom összeszorul, nem sikoltok.
Könnyem kicsordult végső utadon,
Isten segítsen örök utadon.

Vecsés, 2000. április 18. – Kustra Ferenc József - Közeli családtagom volt és igen okos, nekem meg a TANÍTÓM!

Koldus ül az út szélén és lesi az úri népet.
Az ő lelke gúzsba kötve, nem teszi a szépet.
Csodálják nézését, irigylik szabadságát,
De nem kérnek belőle, semmiért, világért.

Dobnak neki alamizsnát, de kevesen. Aki…
A többség azt hiszi, látja őt valaki.
A koldus változtatni nem tud, csak ül a padkán…
Ruhája rongyos, szabadsága nincs; nem akarván.

Küzd tetvekkel, őt leköpő fenegyerekekkel,
Küzd az életével, benne a nagy szellemekkel,
Ahol nem fogadják őt be, mert csóri és szakadt,
Még az életet sem érdekli, ez csak elhaladt.

Aki koronahercegnek születik, király lesz,
Kapjon bár, jó nevelést, a másik csak koldus lesz.
Csak irigylik szabadságát, de felkarolni? Nem…
Egy senkiházi koldust nem látogat senki! Nem…

Vecsés, 2002. július 1. – Kustra Ferenc József

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.

Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.

Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.

Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.


Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.

Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.

Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.

Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.

De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.

Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.