Robert Rush - Kimondhatatlanul:

A pillanat, feltámasztotta bennem a rég kiölt vágyat.
Az érzést! Minek szikrájától ismét lángra lobban, reményt vesztett szívemben a szerelem tüze.
Úgy ég! Úgy tombol! Szilaj, pajkos lángjai felemésztik a múlt, kínzó gyötrelmét.
Nincs kontrol! Nincs már az, rég, minek kellene?!!
Hiszen EGY valaki számít és az nagyon, mert ő neked él.
Csókjaitól a szívedben a tűz szüntelen, kiolthatatlanul ég.
Érintéseitől a tested, remeg, földön állva a világ érzi át.
Vonzalom ez?! Vad szenvedély, forrón izzó tested, verítékeinek kábán áradó hada hűti le.
Vele lenni, neki élni! Csak ez számít még, még és még ezerszer még.
Akarni őt! Megálmodott határokon túl és még azon is túl! Mindenen át!
Szívedben lángot vető tűz, mellkasodba fájdalmat űz, szerelemtől fáj az? hát kit érdekel?
Boldogságtól némán, ülsz, vele szemben?
Szemében a láng, ami szívedben beforratlan hegként mély utakat hág, örökre, kitörölhetetlenül, magyarázat nélkül... ez a szerelem?ha ezt nem érzed át, nem az...

Mi ez a szenvedély? Ami gátlásoktól mentes, mélyen a szívünkben él!

Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.

Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.

Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.

A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.

Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.

Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.

Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.

Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.

Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.

Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.

Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.

Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.

Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.

A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.

Bízom benned, mert figyelsz rám,
Ha velem vagy odabújsz hozzám.
Jó veled, mert oltalmaz karod,
Ha baj van, hozzád bújhatok.

Ha hideg az éjszaka,
Te betakarsz engem,
Ha mégis fázom
Átölelsz gyengéden.

Ha szólok hozzád,
Így szólsz csendesen,
Mondjad csillagom,
Csak Rád figyelek!

Szobánkban egy gyertya fénye táncol,
Csillogó szemed magához láncol.
Mely szebben ragyog más ezer fénynél,
Ha rám nézel én elégek tüzénél.

Ölelj magadhoz szorosan Kedvesem!
Ne engedj el soha engemet.
Ha menni akarnék Tőled Kedvesem,
Kérlek, ne engedd el a két kezem!

Töröld le csókoddal haragom ráncait,
Ha bántott egy-egy szó, egy szemvillanás,
Ne haragudj a vén bolondra!
Tudnod kell, mit szó nem mondhat el,
Azt, hogy mennyire Szeretlek Kedvesem!

Ha Te vagy a test, én lennék a lélek.
Ha Te lennél jó, én lennék a vétked.

Ha Te vagy a ház, én lennék az ablak,
Ha benéznél rajta, láthatnád mennyire akarlak.

Ha lennél a folyó, én lennék az ér.
És én lennék az, ki szívedig elér.

Ha fa akarsz lenni, én lennék az ágad,
És, ha éj akarsz lenni, én lennék a vágyad.

Ha Te lennél a tűz, én is tűz lennék.
Egymásba olvadva mindent felégetnénk.

Ha Te vagy a fény, én lennék az árnyék,
Nem mozdulnék mellőled, midig veled járnék.

Ha gyermek lennél, én lennék a játék.
Ha bűnös lennél, én a vétked lennék.

Ha éhes lennél, én lennék az étked.
Ha lennél a felhő, én lennék az eső.

Ha Te vagy a mag, benned én lennék az élet.
Ha Te vagy a vég, én lennék a végzet.

Ha Te vagy a sír, én lennék a lélek.
Ha Te vagy a hant, én lennék, ki betakar Téged.

A hadvezér elaludt,
Csatatérre nem jutott

A Csend nem szereti,
hogy megint megtöri
Dobozából kihajoló
Falon Kukukk rugó
A mindig kiáltozó
Elnehezülne inkább,
Ha hagyná már
A tiszteletlen madár

Porosodó Makett Hajó
Árboc alól Szakács dalol
Kockás aljon Figurák
Megunták, hogy úgy hagyták
Sakk vagy matt? Morogják

Szekrény alatt Bohóc hever
A fal felé hangtalan nevet
Forgó kulccsal hátában,
Körvigyorral szájában

Hiú Csillár az ábrándos,
Ha ablakot nyitnátok
Csilingelne, hogy halljátok,
Miközben őt látjátok
Csodálva tapsoljátok

Öreg Tükörrel mind vigyáz,
Meg ne lássa benne magát
Gyertyával mint két boszorka,
A túlvilág és szellemek tudósa,
Láng és viasz nem örök, de a
Tükörrel szövetséget kötött
Együtt varázsolnak,
ha akarnak, bájolognak

Okuláré hírt vár,
Pislákol a kíváncsiság:
Hol késik a mai újság?
Hintaszéken pokróc fekszik,
Macska csendben rátelepszik
A Hadvezér úgyis alszik?

Kávéfőző reggelt sürget,
Kakukk kiált jó reggelt-et
Kancsóban a Mámor táncol,
Részegíti a valóságot
Gramofon nosztalgiázik,
Régi nótákon mélázik

Az Aroma óhaja:
Malac sültek illata
Szobákba úgy lopakodna,
Rések alól lágyan átbújna
Ezüst tálca szolgálója
A settenkedés kínálója
Mi lesz már, huncutság?

Mennyezet várja a felszálló Álmokat,
Színeseket, nagyokat, irreálisakat
A Padló földhöz ragadt,
Nem voltak jóban soha,
Ő ösztönvilági maradt
A hadvezér köztük alszik,
Mennyezet, Padló egynek látszik

Fehér Papír és a Tinta,
Igazságot elmondana,
Hírmondóknak tanúskodna,
Hogy régi jó Királyukat ne
Keressék itt már soha

Öreg Komondor alszik az udvaron
Eső kopog a bíbor avaron,
Örök Égi barátságot fogadott
Kettőjüket őrzik az angyalok