Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.

Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.

Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.

A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.

Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.

Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.

Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.

Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.

Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.

Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.

Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.

Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.

Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.

A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.

Bízom benned, mert figyelsz rám,
Ha velem vagy odabújsz hozzám.
Jó veled, mert oltalmaz karod,
Ha baj van, hozzád bújhatok.

Ha hideg az éjszaka,
Te betakarsz engem,
Ha mégis fázom
Átölelsz gyengéden.

Ha szólok hozzád,
Így szólsz csendesen,
Mondjad csillagom,
Csak Rád figyelek!

Szobánkban egy gyertya fénye táncol,
Csillogó szemed magához láncol.
Mely szebben ragyog más ezer fénynél,
Ha rám nézel én elégek tüzénél.

Ölelj magadhoz szorosan Kedvesem!
Ne engedj el soha engemet.
Ha menni akarnék Tőled Kedvesem,
Kérlek, ne engedd el a két kezem!

Töröld le csókoddal haragom ráncait,
Ha bántott egy-egy szó, egy szemvillanás,
Ne haragudj a vén bolondra!
Tudnod kell, mit szó nem mondhat el,
Azt, hogy mennyire Szeretlek Kedvesem!

Ha Te vagy a test, én lennék a lélek.
Ha Te lennél jó, én lennék a vétked.

Ha Te vagy a ház, én lennék az ablak,
Ha benéznél rajta, láthatnád mennyire akarlak.

Ha lennél a folyó, én lennék az ér.
És én lennék az, ki szívedig elér.

Ha fa akarsz lenni, én lennék az ágad,
És, ha éj akarsz lenni, én lennék a vágyad.

Ha Te lennél a tűz, én is tűz lennék.
Egymásba olvadva mindent felégetnénk.

Ha Te vagy a fény, én lennék az árnyék,
Nem mozdulnék mellőled, midig veled járnék.

Ha gyermek lennél, én lennék a játék.
Ha bűnös lennél, én a vétked lennék.

Ha éhes lennél, én lennék az étked.
Ha lennél a felhő, én lennék az eső.

Ha Te vagy a mag, benned én lennék az élet.
Ha Te vagy a vég, én lennék a végzet.

Ha Te vagy a sír, én lennék a lélek.
Ha Te vagy a hant, én lennék, ki betakar Téged.

A hadvezér elaludt,
Csatatérre nem jutott

A Csend nem szereti,
hogy megint megtöri
Dobozából kihajoló
Falon Kukukk rugó
A mindig kiáltozó
Elnehezülne inkább,
Ha hagyná már
A tiszteletlen madár

Porosodó Makett Hajó
Árboc alól Szakács dalol
Kockás aljon Figurák
Megunták, hogy úgy hagyták
Sakk vagy matt? Morogják

Szekrény alatt Bohóc hever
A fal felé hangtalan nevet
Forgó kulccsal hátában,
Körvigyorral szájában

Hiú Csillár az ábrándos,
Ha ablakot nyitnátok
Csilingelne, hogy halljátok,
Miközben őt látjátok
Csodálva tapsoljátok

Öreg Tükörrel mind vigyáz,
Meg ne lássa benne magát
Gyertyával mint két boszorka,
A túlvilág és szellemek tudósa,
Láng és viasz nem örök, de a
Tükörrel szövetséget kötött
Együtt varázsolnak,
ha akarnak, bájolognak

Okuláré hírt vár,
Pislákol a kíváncsiság:
Hol késik a mai újság?
Hintaszéken pokróc fekszik,
Macska csendben rátelepszik
A Hadvezér úgyis alszik?

Kávéfőző reggelt sürget,
Kakukk kiált jó reggelt-et
Kancsóban a Mámor táncol,
Részegíti a valóságot
Gramofon nosztalgiázik,
Régi nótákon mélázik

Az Aroma óhaja:
Malac sültek illata
Szobákba úgy lopakodna,
Rések alól lágyan átbújna
Ezüst tálca szolgálója
A settenkedés kínálója
Mi lesz már, huncutság?

Mennyezet várja a felszálló Álmokat,
Színeseket, nagyokat, irreálisakat
A Padló földhöz ragadt,
Nem voltak jóban soha,
Ő ösztönvilági maradt
A hadvezér köztük alszik,
Mennyezet, Padló egynek látszik

Fehér Papír és a Tinta,
Igazságot elmondana,
Hírmondóknak tanúskodna,
Hogy régi jó Királyukat ne
Keressék itt már soha

Öreg Komondor alszik az udvaron
Eső kopog a bíbor avaron,
Örök Égi barátságot fogadott
Kettőjüket őrzik az angyalok

Te lettél életem értelme
Szerelem gyúlt a szívemben.
Te vagy minden óhajom,
Hozzád száll minden sóhajom.

Szemedben millió csillag fénye ragyog,
Ha velem vagy én boldog vagyok.
Nem vágytam én semmi másra,
Csak sírig tartó boldogságra.

Te vagy a lombok susogása,
A lehullott avar halk nesze.
Te vagy a patak csobogása,
Fodrozó habok hűs vize.

Te vagy minden sóhajomban,
Ott vagy minden gondolatban.
Benne vagy a gyertya fényben,
Csillagok közt sötét éjben.

Bús a szívem, fáj a lelkem,
Tenélküled miért éljek?
Te vagy lelkem kívánsága,
Te vagy testem forrósága.

Ez a világ már nem kell nékem,
Nélküled én nem élek!
Te álltál énmellettem,
Két kezem el miért engedted?

Sírod mellett csendben állok,
Kezemben kedvenc virágod.
Emlékek járnak a fejemben,
Mondd Kedvesem! - Nélküled most mihez kezdjek?

Út mentén a büszke platán,
Mely minden vihart kiállt,
Úgy álltál Te is mellettem,
A bajban fogtad a két kezem.

Hálát adok az égnek,
Hogy megismerhettelek Téged.
Ezerszer köszönöm a szépet és a jót,
Minden igaz és őszinte szót.

Boldog voltam, hogy Veled lehettem,
Boldogságom immáron odalett.
Nélküled az élet már nem menne,
Mert Te voltál életem nagy szerelme!