Ez a szép nagy ország
Mi volt, Magyarország
Már nem lesz többé
Vált, nagy köddé
Sokan nem tudják
Mit takar a címer
Rajta a korona
Magyar azt, volt
Semmiért nem adta
Címeren az ország
Utána a honvágy
Mire már kevés magyar
Ki erre vágy

Nem mást akart
Hajdan e címer
Mert idején annak
Az országot a magyar
Másnak nem adta
Határt szabott akkor
Duna, Tisza, Dráva, Száva
Ki ránk tört akkor
Eltört keze, lába

És a nagy Alpok
Rég lehanyatlott
Határát akkor
Három tenger mosta
Hosszan
Benne a kereszt
Isten bennünket
Nagyon, nagyon szeret
Mint jelzi is a címer
Ki magyar, még mer
Forró vérét adná érte
Csak,hogy Szent Hazánkat
Több bánat ne érje

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Őszirózsás szombat délelőttön
Vásárlás után hazavetődöm.
Felkészülve egy újabb csatára.
Nyerni fogok végre-valahára.

Most is a konyha küzdelmem tere,
Ma azért is megbirkózom vele.
Magad uram, ha már nincsen párod.
Valami egyszerűt kitalálok.

Ha jubilálnám remekeimet,
Amit jó ha a kutyám megevett,
Gyásznapom lehetne minden napom,
De nem az vagyok, aki feladom.

Egyszerű legyen! - Van is ötletem.
Ma lecsót főzök, úgyis szeretem.
Egyébként is most van szezonja.
Ez győztes harc lesz. Irány a konyha.

Már serceg is a zsír a fazékban.
Eddig stimm. Lámpalázam azért van.
Belekerül a lelke, a hagyma.
Abálódik kétséget sem hagyva.

Amíg puhul, kolbászt szeletelek,
Hogy szaporább legyen, tojást verek.
Kutyámon látszik, nem bízik bennem.
Ő sem tudja elvenni jó kedvem.

Sót szórok az üveges hagymára,
Jöhet a paprika, az van hátra,
Na meg pár darab szép paradicsom.
Ezeket a hagymára aprítom.

Félig-meddig már kész az ebédem,
És ehető is,- végre megérem.
Isteni az illata, ahogy fő.
De jajj! Egyszer csak becsap a mennykő.

Az utolsó paprikát metélem.
Amikor belehatol a késem,
Egy rút hernyó fordul ki belőle.
Majdnem elrókáztam magam tőle.

Belepottyan a félkész kajámba,
Fakanál elő,- nyúlok utána.
Kavargatom, de nem tűnik elő.
Beledinsztelődik, biztosan szétfő.

Nem hagymától könnyes már a szemem.
Lecsót ennék, de ideget eszem.
Kutyám pislog, ő előre tudta,
Hogy ma újra kárba megy a munka.

Megmaradt a szeletelt kolbászom,
Bevetésre készen pár tojásom,
Belekerülnek egy serpenyőbe,
Onnan pedig korgó bendőmbe.

A kolbászos tojást lapátolom,
A lecsót meg kutyám elé tolom.
Megterítve a kis konyhaasztal,
Volt már ennél rosszabb,- ez vigasztal.

Kétségekkel teli, halk pillanat,
amikor már szeretni félek
kizáródnak a vágyak és remények!
Te mégis közelebb lépsz...
S bennem rebben a lélek!

Bűvös láng lobban a csendben
bekerit, vonz, melegit,
fényörvényként elnyel
érintesz....s engedek.
Túl időn és téren
valami ősi szenvedéllyel
csókolunk.
S a pillanat varázsának
fogságában
Te és Én
eggyek vagyunk!

Szálltam az ismeretlenben
kerestelek,kerestem arcod ívét
leány alakod ifjú báját,hangod finom
rezdülését,de te már nem voltál sehol.
Találtam egy csokor szegfűt,
fehéret,sárgát egyszerű papírban
becsomagolva.
Láttam a régen hordott ruháidat
kicsit megnyugodtam és megsimogattam őket .
Itt vagy ismét ,láttam a fényképed
ismeretlen nőkkel voltál együtt-kiabáltam
Hívtalak,de elmondták hagyjalak mert te már mással
élsz ismét boldog vagy és szerelmesnek látnak.
Megtudtam hogy gyermeket vársz, és már vasalod
a kis jövevény ingeit,pontosan egymásra
hajtva a ruhák részeit,foltos volt némelyik
rejtegetted is előlem.
Majd megtaláltam az irataidat,kis fecniket,
semmit sem értettem.
s ahogyan haladtam a nemlét hálójában
verekednem kellett,hogy élhessek,
ekkor már nem számított veszítek e.
Amikor már azt gondoltam sosem látlak
érezlek többé,gyengéden befűzted vékony ujjaid
az enyéim közé,illettek egymáshoz mint
amikor igazán szerettél.
Látod? Mit tehetnék?Itt vagy velem, s bennem.
Betöltöd életem
minden apró pillanatát.
Velem vagy nappal,s velem vagy éjjel
amikor egymagam fekszem és álmodom.