Kandallómban nálam nem látszik égő fa máma,
Mert nyugdíjból nem telik ? a drága- tűzifára.
Helyette meggyújtok egy kis mécsest, dil-dől a pici lángja,
És árnyakat játszik a falra, finomabban, mint hasábfa?
Nyugdíjasként fölvettem egy csomó régi rongyot,
Majd mécsesnek verset írtam, kezem majd lefagyott!
Nálam az asztalon régiség-réz tolltartó van,
Toll már kevésbé, így a mécses ? égni - benne van.
(3 soros-zárttükrös)
Ki tudja, életből mennyim van hátra, tíz perc vagy húsz év,
Bármin konkrétban gondolkozni, nincsen megfelelő érv!
Ki tudja, életből mennyim van hátra, tíz perc vagy húsz év.
*
(Septolet)
Micsoda fények,
Földöntúli lények!
Falon henyélnek?
Körforgásos,
Táncmozgásos,
Szenvedély kiélés!
Néző lelkében szépre festés?
*
(Senrjú, fél haiku láncban vagy másképp anaforásban)
Mit látok? nézem!
Én most beleképzelek?
Árnyék-szenvedély.
*
Mit látok? nézem!
Szép, de jaj! Fázik kezem?
Szép, hideg árnyak.
*
Mit látok? nézem!
Rongyok, melegtelenek!
Kandalló üres.
*
(3 soros-zárttükrös)
Mécsesem lassan leég, elfogy a kanóc,
Kandallótűz meg nem is volt? lét, martalóc?
Mécsesem lassan leég, elfogy a kanóc.
*
(Tükör bapeva)
Milyen
Szegényen,
Magányosan
Élni, létezni??
Tudjátok emberek?
Egyedül, bezárkózva
Pislákoló mécses mellett,
Könnyes szemmel írja verseit.
Versbe önti örömét, bánatát?
A költő élete sosem volt könnyű.
A költő élete sosem volt könnyű.
Versbe önti örömét bánatát?
Könnyes szemmel írja verseit,
Pislákoló mécses mellett,
Egyedül, bezárkózva.
Tudjátok emberek,
Élni, létezni,
Magányosan,
Szegényen,
Milyen?
Vecsés, 2019. december 3. ? Szabadka, 2021. január 6. - Kustra Ferenc, az első részt én írtam, a tükör bapevát, szerző-, és poéta társam: Jurisin Szőke Margit! Címe: A költő élete.
Mert nyugdíjból nem telik ? a drága- tűzifára.
Helyette meggyújtok egy kis mécsest, dil-dől a pici lángja,
És árnyakat játszik a falra, finomabban, mint hasábfa?
Nyugdíjasként fölvettem egy csomó régi rongyot,
Majd mécsesnek verset írtam, kezem majd lefagyott!
Nálam az asztalon régiség-réz tolltartó van,
Toll már kevésbé, így a mécses ? égni - benne van.
(3 soros-zárttükrös)
Ki tudja, életből mennyim van hátra, tíz perc vagy húsz év,
Bármin konkrétban gondolkozni, nincsen megfelelő érv!
Ki tudja, életből mennyim van hátra, tíz perc vagy húsz év.
*
(Septolet)
Micsoda fények,
Földöntúli lények!
Falon henyélnek?
Körforgásos,
Táncmozgásos,
Szenvedély kiélés!
Néző lelkében szépre festés?
*
(Senrjú, fél haiku láncban vagy másképp anaforásban)
Mit látok? nézem!
Én most beleképzelek?
Árnyék-szenvedély.
*
Mit látok? nézem!
Szép, de jaj! Fázik kezem?
Szép, hideg árnyak.
*
Mit látok? nézem!
Rongyok, melegtelenek!
Kandalló üres.
*
(3 soros-zárttükrös)
Mécsesem lassan leég, elfogy a kanóc,
Kandallótűz meg nem is volt? lét, martalóc?
Mécsesem lassan leég, elfogy a kanóc.
*
(Tükör bapeva)
Milyen
Szegényen,
Magányosan
Élni, létezni??
Tudjátok emberek?
Egyedül, bezárkózva
Pislákoló mécses mellett,
Könnyes szemmel írja verseit.
Versbe önti örömét, bánatát?
A költő élete sosem volt könnyű.
A költő élete sosem volt könnyű.
Versbe önti örömét bánatát?
Könnyes szemmel írja verseit,
Pislákoló mécses mellett,
Egyedül, bezárkózva.
Tudjátok emberek,
Élni, létezni,
Magányosan,
Szegényen,
Milyen?
Vecsés, 2019. december 3. ? Szabadka, 2021. január 6. - Kustra Ferenc, az első részt én írtam, a tükör bapevát, szerző-, és poéta társam: Jurisin Szőke Margit! Címe: A költő élete.
Az élet egy mocskos,”ádáz barát”
Mint az ördög, csak mutatja farát.
Számítani rá nem igen lehet,
Csak néhány ember, kit megihletett.
Az „ádáz barát” a karmánk szerint jár el,
És ez, amit az ember nehezen visel.
Karmánknak élünk születésünk óta,
Lehet, hogy régről… ki tudja mi óta?
Születésünk helye, környezetünk,
Mi tetszik vagy sem, úgyis hat bennünk.
„Ádáz barát” alakítja életünk,
Meghatározza, hogy majd mivé leszünk.
Vecsés, 2012. május 5. – Kustra Ferenc
Mint az ördög, csak mutatja farát.
Számítani rá nem igen lehet,
Csak néhány ember, kit megihletett.
Az „ádáz barát” a karmánk szerint jár el,
És ez, amit az ember nehezen visel.
Karmánknak élünk születésünk óta,
Lehet, hogy régről… ki tudja mi óta?
Születésünk helye, környezetünk,
Mi tetszik vagy sem, úgyis hat bennünk.
„Ádáz barát” alakítja életünk,
Meghatározza, hogy majd mivé leszünk.
Vecsés, 2012. május 5. – Kustra Ferenc
A jeges földre kifolyatták az ősi magyar vért.
Magyar bakát -elvitték-, harcolva kiutat remélt.
Zúg a szél a Don-kanyari állásokba,
De nem zúg a víz, oly? vastag jég borítja.
Ha épp nem lőnek, recsegve jajong a csönd,
Ha nem esik hó, mindent beborít a köd.
Itt csak szép csendesen folyik a Don folyó,
Bakák nem úgy köszöntik egymást; halihó.
Ott bizony, kiömlött a drága magyar vér,
Tudják, boldog békeidő vissza nem tér?
Vagy tán mégis bíznak benne, lesz még jobb jövő,
Ha ennek vége lesz és a muszka, már nem lő?
Hol vannak ugyan... mi hős katonáink?
Hová lettek hőseink, a bakáink?
Élnek-e még a sötét éjszakában
A szétlőtt, beomlott lövészárokban?
Csendes, jéghideg éjszakában...
Szakadt, papírtalpú bakancsban,
Enni nem volt mit, de a muszka támadta
Közben tán? imádkozott az eszemadta.
Hóviharos éjen
Senki sincsen ébren,
De ez a nagy hófehérség vakítóan világít,
Fekete ördög, kajánul röhög, foga világít.
Lövészárokban, biz? keserű az élet...
És baka! Ne itt keresd a dicsőséget,
Mert itt csak a kaszásnak lesz dicső múltja,
Ki meg hősködik, annak szétlőtt? sírhantja.
Az éjszaka fehér?
A reggel is fehér?
A lélek megfeketedett?
A test meg eltűnt, elveszett?
De hova lettek a katonák?
Hová tűntek a magyar bakák?
Nekünk nem az a szép, hogy virág nőtt a sírotokon!
Mi vártunk haza titeket, gőzösön, vonatokon...
Vecsés, 2013. január 11. ? Kustra Ferenc
A jeges földre kifolyatták az ősi magyar vért.
Magyar bakát -elvitték-, harcolva kiutat remélt.
Zúg a szél a Don-kanyari állásokba,
De nem zúg a víz, oly? vastag jég borítja.
Ha épp nem lőnek, recsegve jajong a csönd,
Ha nem esik hó, mindent beborít a köd.
Itt csak szép csendesen folyik a Don folyó,
Bakák nem úgy köszöntik egymást; halihó.
Ott bizony, kiömlött a drága magyar vér,
Tudják, boldog békeidő vissza nem tér?
Vagy tán mégis bíznak benne, lesz még jobb jövő,
Ha ennek vége lesz és a muszka, már nem lő?
Hol vannak ugyan... mi hős katonáink?
Hová lettek hőseink, a bakáink?
Élnek-e még a sötét éjszakában
A szétlőtt, beomlott lövészárokban?
Csendes, jéghideg éjszakában...
Szakadt, papírtalpú bakancsban,
Enni nem volt mit, de a muszka támadta
Közben tán? imádkozott az eszemadta.
Hóviharos éjen
Senki sincsen ébren,
De ez a nagy hófehérség vakítóan világít,
Fekete ördög, kajánul röhög, foga világít.
Lövészárokban, biz? keserű az élet...
És baka! Ne itt keresd a dicsőséget,
Mert itt csak a kaszásnak lesz dicső múltja,
Ki meg hősködik, annak szétlőtt? sírhantja.
Az éjszaka fehér?
A reggel is fehér?
A lélek megfeketedett?
A test meg eltűnt, elveszett?
De hova lettek a katonák?
Hová tűntek a magyar bakák?
Nekünk nem az a szép, hogy virág nőtt a sírotokon!
Mi vártunk haza titeket, gőzösön, vonatokon...
Vecsés, 2013. január 11. ? Kustra Ferenc
Magyar bakát -elvitték-, harcolva kiutat remélt.
Zúg a szél a Don-kanyari állásokba,
De nem zúg a víz, oly? vastag jég borítja.
Ha épp nem lőnek, recsegve jajong a csönd,
Ha nem esik hó, mindent beborít a köd.
Itt csak szép csendesen folyik a Don folyó,
Bakák nem úgy köszöntik egymást; halihó.
Ott bizony, kiömlött a drága magyar vér,
Tudják, boldog békeidő vissza nem tér?
Vagy tán mégis bíznak benne, lesz még jobb jövő,
Ha ennek vége lesz és a muszka, már nem lő?
Hol vannak ugyan... mi hős katonáink?
Hová lettek hőseink, a bakáink?
Élnek-e még a sötét éjszakában
A szétlőtt, beomlott lövészárokban?
Csendes, jéghideg éjszakában...
Szakadt, papírtalpú bakancsban,
Enni nem volt mit, de a muszka támadta
Közben tán? imádkozott az eszemadta.
Hóviharos éjen
Senki sincsen ébren,
De ez a nagy hófehérség vakítóan világít,
Fekete ördög, kajánul röhög, foga világít.
Lövészárokban, biz? keserű az élet...
És baka! Ne itt keresd a dicsőséget,
Mert itt csak a kaszásnak lesz dicső múltja,
Ki meg hősködik, annak szétlőtt? sírhantja.
Az éjszaka fehér?
A reggel is fehér?
A lélek megfeketedett?
A test meg eltűnt, elveszett?
De hova lettek a katonák?
Hová tűntek a magyar bakák?
Nekünk nem az a szép, hogy virág nőtt a sírotokon!
Mi vártunk haza titeket, gőzösön, vonatokon...
Vecsés, 2013. január 11. ? Kustra Ferenc
A jeges földre kifolyatták az ősi magyar vért.
Magyar bakát -elvitték-, harcolva kiutat remélt.
Zúg a szél a Don-kanyari állásokba,
De nem zúg a víz, oly? vastag jég borítja.
Ha épp nem lőnek, recsegve jajong a csönd,
Ha nem esik hó, mindent beborít a köd.
Itt csak szép csendesen folyik a Don folyó,
Bakák nem úgy köszöntik egymást; halihó.
Ott bizony, kiömlött a drága magyar vér,
Tudják, boldog békeidő vissza nem tér?
Vagy tán mégis bíznak benne, lesz még jobb jövő,
Ha ennek vége lesz és a muszka, már nem lő?
Hol vannak ugyan... mi hős katonáink?
Hová lettek hőseink, a bakáink?
Élnek-e még a sötét éjszakában
A szétlőtt, beomlott lövészárokban?
Csendes, jéghideg éjszakában...
Szakadt, papírtalpú bakancsban,
Enni nem volt mit, de a muszka támadta
Közben tán? imádkozott az eszemadta.
Hóviharos éjen
Senki sincsen ébren,
De ez a nagy hófehérség vakítóan világít,
Fekete ördög, kajánul röhög, foga világít.
Lövészárokban, biz? keserű az élet...
És baka! Ne itt keresd a dicsőséget,
Mert itt csak a kaszásnak lesz dicső múltja,
Ki meg hősködik, annak szétlőtt? sírhantja.
Az éjszaka fehér?
A reggel is fehér?
A lélek megfeketedett?
A test meg eltűnt, elveszett?
De hova lettek a katonák?
Hová tűntek a magyar bakák?
Nekünk nem az a szép, hogy virág nőtt a sírotokon!
Mi vártunk haza titeket, gőzösön, vonatokon...
Vecsés, 2013. január 11. ? Kustra Ferenc
?Isten a katonáink kezét teszi keménnyé
S a katonáink harcát teszi majd győzelemmé!
A kicsi Istenkép férfikézzé nő,
Naggyá duzzad benne a férfierő.?
?Aznap Oroszország felől érkeztek hideg légtömegek,
Normafánál torlódtak? boldogan sízni vágyó tömegek.?
Ezerkilencszáznegyvenhárom január közepén
Még álmodozott a baka, igaz már csak szőr mentén?
A már folyó offenzíva, még nem mérgezte át lelkeket,
De már ezerszámra vette el, minden magyar életeket.
A rózsás kis Isten kacsók kedves simogatása megszűnt,
A fehér tájon, idilli béke érzete végleg eltűnt.
Perspektíva már nem volt, de életet, élni kellett...
Háború Istene győzött, emberek, bakák felett.
Háború az emberek sajátja nem lehet.
Bármekkora szívvel is védi a végeket!
A Donra ömlő szél, ma szépen mesél titkokat
Magyar baka, mint őrszem hallgatja a hangokat.
Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája,
A varázslat szent éneke, lelkét beborítja.
Aztán észhez tér, ez nem a Hortobágyi síkság,
Áhítóssá, nemessé szépült... arcra a hívság.
Eszmélvén ő, keményen megmarkolja a fegyverét,
Vérébe lökődött adrenalin átjárja erét.
Harcolna ő, ha volna kivel,
De nem lehet ezen ellennel,
Mert ez a harc vesztes, eldőlt,
A nagy, győztes álom megdőlt...
Vecsés, 2013. július 2. ? Kustra Ferenc - Egy katolikus tábori lelkész levele ihletésével, mely a Budapesti Nemzeti újság 1943. január 16. ?i számában jelent meg. Első idéző jelben lévő szöveg, mint a lelkész levelének egy részlete, az ihletés alapja. A második idézőjelben lévő szöveg kivágás, a pesti újságíró tollából származik! (Itthon mulattak, a fronton meg hullottak? és az oroszok több ezer kilométeren, már támadtak!)
S a katonáink harcát teszi majd győzelemmé!
A kicsi Istenkép férfikézzé nő,
Naggyá duzzad benne a férfierő.?
?Aznap Oroszország felől érkeztek hideg légtömegek,
Normafánál torlódtak? boldogan sízni vágyó tömegek.?
Ezerkilencszáznegyvenhárom január közepén
Még álmodozott a baka, igaz már csak szőr mentén?
A már folyó offenzíva, még nem mérgezte át lelkeket,
De már ezerszámra vette el, minden magyar életeket.
A rózsás kis Isten kacsók kedves simogatása megszűnt,
A fehér tájon, idilli béke érzete végleg eltűnt.
Perspektíva már nem volt, de életet, élni kellett...
Háború Istene győzött, emberek, bakák felett.
Háború az emberek sajátja nem lehet.
Bármekkora szívvel is védi a végeket!
A Donra ömlő szél, ma szépen mesél titkokat
Magyar baka, mint őrszem hallgatja a hangokat.
Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája,
A varázslat szent éneke, lelkét beborítja.
Aztán észhez tér, ez nem a Hortobágyi síkság,
Áhítóssá, nemessé szépült... arcra a hívság.
Eszmélvén ő, keményen megmarkolja a fegyverét,
Vérébe lökődött adrenalin átjárja erét.
Harcolna ő, ha volna kivel,
De nem lehet ezen ellennel,
Mert ez a harc vesztes, eldőlt,
A nagy, győztes álom megdőlt...
Vecsés, 2013. július 2. ? Kustra Ferenc - Egy katolikus tábori lelkész levele ihletésével, mely a Budapesti Nemzeti újság 1943. január 16. ?i számában jelent meg. Első idéző jelben lévő szöveg, mint a lelkész levelének egy részlete, az ihletés alapja. A második idézőjelben lévő szöveg kivágás, a pesti újságíró tollából származik! (Itthon mulattak, a fronton meg hullottak? és az oroszok több ezer kilométeren, már támadtak!)
SAS behívót kaptam
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem?
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.
Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!
Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya
Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!
Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen?
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!
Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...
Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!
Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség?
Felhős az ég, de a felhők felett, tán? tiszta az ég?
Örök kérdés a levegőben? Leszünk-e holnap még?
Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.
Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett?
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban? szép hajnalkoszorúként viselhette.
Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?
Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad?
A múlt itt is csendes,
De lövések, oly? zajosak!
Micsoda vészhelyzet!
Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!
Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés?
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.
Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.
A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő?
Vecsés, 2016. január 4. ? Kustra Ferenc - emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem?
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.
Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!
Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya
Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!
Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen?
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!
Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...
Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!
Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség?
Felhős az ég, de a felhők felett, tán? tiszta az ég?
Örök kérdés a levegőben? Leszünk-e holnap még?
Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.
Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett?
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban? szép hajnalkoszorúként viselhette.
Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?
Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad?
A múlt itt is csendes,
De lövések, oly? zajosak!
Micsoda vészhelyzet!
Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!
Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés?
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.
Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.
A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő?
Vecsés, 2016. január 4. ? Kustra Ferenc - emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

Értékelés 

