Tavaszvárással, télbúcsúztató…

(3 soros-zárttükrös)
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk,
Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk...
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk.

(Senrjú duó)
Nézzük zöld erdőt,
Meglátjuk őzcsapatot.
Egymásnak vagyunk.

Március idusa már jő,
Micsoda langy’ a szép-idő…
Március idusa már jő.

Azért a kezed melege fölöttébb jólesik,
Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik.
Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet,
És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett!

(Bokorrímes)
Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni,
Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni…
Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni.

(3 soros-zárttükrös)
Nem volt semmilyen havas telünk,
Már van tavasz, amit megleltünk…
Nem volt semmilyen havas telünk.

Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután,
Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán.

(Septolet)
Veled lenni,
Csendben ücsörögni,
Zöldet nézni,
Nem szunyátolni!

Megjött a tavasz,
Télnek utószakasz;
Szevasz!

Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni”

Mily kevés volt, mit tetőled kaptam,
s mégis boldoggá tettél vele,
mily kevés! És én oly sokat adtam,
lelkem még most is sajog bele.
Nékem hoztad a bíborszínű rózsát,
szétszórva ágyamon bársony szirmait,
égő szenvedélyed lázasan csitítva,
cseppenként hullajtva lelkem szirmait.
Azután elmentél, s elvitted magaddal
felbolydult szívemnek minden melegét,
s itt hagytál engem, lelkemből kifosztva,
meggyötört szívvel, hol nem süt rám a fény.
Ne keress többé! Nincs már mit adnom,
hisz elvitted szívem minden melegét,
s bár meggyötört szívvel, de újra fogok élni,
hisz nem csak belőled sugárzik a fény.

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.

Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.

Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.

Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.

Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.

Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!

Légy jó hozzám, ha sötét hajamra
majd a tél borít csipkefedőt,
ha nem ölel már úgy karom, mint régen,
s olyan szorosan, mint azelőtt.

Légy jó hozzám, ha arcom már ránctól
torzult, s nem lesz már annyi erőm,
s ne vess meg majd, ha agyam is tompul,
hisz egyre kevesebb már az időm.

Szívem még most is ugyanúgy érez,
épp olyan forrón, mint azelőtt,
s bármi is lesz, én szeretni foglak
akkor is, ha az éj szele jő.

Légy jó hozzám, hisz nélküled én is
olyan védtelen, s árva vagyok,
mint hervadt virág, s ha nem látlak többé,
félek, hogy lassan belehalok.

Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.