Idő 
Értékelés 
Értékelés Verset írok monotonon,
Zakatolunk vonatokon.
Utazzunk, és lássunk világot,
Ismerjük meg, egész világot.
Jó dolog menni, kirándulni,
Ismeretlen tájat is látni.
Embereket megismerni,
Az újba belemélyülni.
Van világba sok látni való,
Van világnak sok csodája, ó!
Minél többet lát az ember,
Annál inkább "igaz" ember.
Persze más a finn vagy olasz,
Lehetőséget ne szalassz!
Meg kell nézni, amit lehet,
Ha tudod, járd be az eget.
Budapest, 1998. július 29. ? Kustra Ferenc József
Zakatolunk vonatokon.
Utazzunk, és lássunk világot,
Ismerjük meg, egész világot.
Jó dolog menni, kirándulni,
Ismeretlen tájat is látni.
Embereket megismerni,
Az újba belemélyülni.
Van világba sok látni való,
Van világnak sok csodája, ó!
Minél többet lát az ember,
Annál inkább "igaz" ember.
Persze más a finn vagy olasz,
Lehetőséget ne szalassz!
Meg kell nézni, amit lehet,
Ha tudod, járd be az eget.
Budapest, 1998. július 29. ? Kustra Ferenc József
Reggel van, pihent vagyok, lehet, hogy el is megyek a napba…
Reggeli, öltözködök, más nincs, indulok… bízok a papba.
Felnézek, fehér-fodros, vagy szürke felhőt nem látok,
Azt meg nem vállalmom, míg jönnek, csak fél lábon álok.
Csodaszép az elterülő égbolt, végtelen kékségébe,
Földre vetül ez a szépség… út a végtelen mindenségbe.
Lengén, nyárin öltözve megyek, hogy beszívjam a napsugarakat,
Korán indultam, hűvösben rövidnadrág, nem védi lábszárakat…
Én csak vakon megyek, szembe vele… belemegyek bele, fénybe,
Átélem, mit őseink, több ezer éve, Aton szellemébe.
Ez most egy nagy felüdülés, csak megyek előre a fénybe…
Átölel, körül ölel… Hagyom, felrepít a mindenségbe.
Aton szelleme él és uralkodik rajtam,
Vezet, utat mutat, fénybe vezeti utam.
Egyedül megyek a mindenségbe, fény vezet az utamon,
Benne megyek, vele haladok, nem gondolkozok múltamon.
A fény, látom, nagyon erőlködik is, nap már erőteljesen tűz,
Sugarai belém hatolnak, magáévá tesz, minket összefűz.
Már majdnem felemelkedtem, de még éreztem, hogy felrepülők!
Később arra aléltam, hogy kérdezgetnek, míg a földön ülök.
Felnéztem, láttam arcokat és megjelentek felhő kezdemények…
Mesélték, mint bolond sétáltam, autó elütött… fejlemények...
Vecsés, 2015. június 25. – Kustra Ferenc József
Reggeli, öltözködök, más nincs, indulok… bízok a papba.
Felnézek, fehér-fodros, vagy szürke felhőt nem látok,
Azt meg nem vállalmom, míg jönnek, csak fél lábon álok.
Csodaszép az elterülő égbolt, végtelen kékségébe,
Földre vetül ez a szépség… út a végtelen mindenségbe.
Lengén, nyárin öltözve megyek, hogy beszívjam a napsugarakat,
Korán indultam, hűvösben rövidnadrág, nem védi lábszárakat…
Én csak vakon megyek, szembe vele… belemegyek bele, fénybe,
Átélem, mit őseink, több ezer éve, Aton szellemébe.
Ez most egy nagy felüdülés, csak megyek előre a fénybe…
Átölel, körül ölel… Hagyom, felrepít a mindenségbe.
Aton szelleme él és uralkodik rajtam,
Vezet, utat mutat, fénybe vezeti utam.
Egyedül megyek a mindenségbe, fény vezet az utamon,
Benne megyek, vele haladok, nem gondolkozok múltamon.
A fény, látom, nagyon erőlködik is, nap már erőteljesen tűz,
Sugarai belém hatolnak, magáévá tesz, minket összefűz.
Már majdnem felemelkedtem, de még éreztem, hogy felrepülők!
Később arra aléltam, hogy kérdezgetnek, míg a földön ülök.
Felnéztem, láttam arcokat és megjelentek felhő kezdemények…
Mesélték, mint bolond sétáltam, autó elütött… fejlemények...
Vecsés, 2015. június 25. – Kustra Ferenc József
És vége lett a szerelmünknek…
(Anaforás, 10 szavas duó, bokorrímben)
Elsétafikáltunk kicsit az erdőben
Majd találtunk egy rozzant padot… fatőben.
Elsétafikáltunk, szerelmesek voltunk a fás ligetben,
Ez jó érzés… életben.
*
(Anaforás 3 soros-zárttükrös)
Nézzük egymást áhítatosan, az állhatatos holdfényben,
Halkan, némi vadállat-nesz hallatszik, majdnem vaksötétben…
Nézzük egymást áhítatosan, az állhatatos holdfényben.
(Bokorrímes)
Boldogság kellemes, ránk telepedett, a sötétség meg ezt őrizte,
Majd Te egy mondatra fölkaptad a vizet, lelked nem ellenőrizte.
Boldogság-elegy végveszélybe került, mi meg bele egy hajcihőbe…
A roskatag, mohás pad sem értette a lelkiállapotod,
De itt derült ki a nagyon is más, sajátos gondolkodásod.
Lehet, hogy nem vagyunk egyformák, de kiderült,
Hogy nem tartozunk össze… hmm, ez most így sikerült.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Én még ücsörögtem egy kicsikét a rozzant mohás padon,
Én méláztam, hogy felugrottál, elszaladtál, szinte vakon…
Én még ücsörögtem egy kicsikét a rozzant mohás padon.
(Anaforás,10 szavas duó)
Még ücsörögtem és a sötétben nézelődtem,
De ezt nem értem.
Még ücsörögtem, sőt meditáltam,
Felismertem, egy életszakaszomból hihetetlen gyorsan kiváltam.
*
Híres, lángoló szerelmed, zsarátnok sem lett,
Futásodban a por és a hamu kergetett.
Talán, ennél szebben is szakíthattál volna…
Igen, ha az a volna, mindig ott nem volna…
(Anaforás,10 szavas duó)
Magamban bénán ülök, a mohás padon,
Nézem sötétet, szinte vakon.
Magamban érthetetlen, élet miért kegyetlen,
Nézem sötétben, kapcsolatunkat helyrehozni lehetetlen.
*
Bánatosan felismerem, sosem ismertem lelkedet,
Lehet, nem vettem figyelembe reményedet?
*
Bánatosan indulok… szó nélkül elhagytál,
Jó így Neked? Ugrottál, elrohantál…
*
(Senrjú)
Ki ismeri nőt!
Jelentkezzen, meséljen.
Okosságokat…
(Senrjon)
Aki ismeri nőket,
Mondjon el mindent, így okítson.
Kiokosodnék!
(Senrjon)
Hetvenegy kipipálva.
Minek kéne még okosodnom?
Hmm… Nem rólam szólt…
Vecsés, 2019. szeptember 11. – Kustra Ferenc József - A 10 szavast én fejlesztettem tovább duó –vá, a sedoka elvisége alapján! A kettő ugyanazt láttatja, de más szemszögből…
(Anaforás, 10 szavas duó, bokorrímben)
Elsétafikáltunk kicsit az erdőben
Majd találtunk egy rozzant padot… fatőben.
Elsétafikáltunk, szerelmesek voltunk a fás ligetben,
Ez jó érzés… életben.
*
(Anaforás 3 soros-zárttükrös)
Nézzük egymást áhítatosan, az állhatatos holdfényben,
Halkan, némi vadállat-nesz hallatszik, majdnem vaksötétben…
Nézzük egymást áhítatosan, az állhatatos holdfényben.
(Bokorrímes)
Boldogság kellemes, ránk telepedett, a sötétség meg ezt őrizte,
Majd Te egy mondatra fölkaptad a vizet, lelked nem ellenőrizte.
Boldogság-elegy végveszélybe került, mi meg bele egy hajcihőbe…
A roskatag, mohás pad sem értette a lelkiállapotod,
De itt derült ki a nagyon is más, sajátos gondolkodásod.
Lehet, hogy nem vagyunk egyformák, de kiderült,
Hogy nem tartozunk össze… hmm, ez most így sikerült.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Én még ücsörögtem egy kicsikét a rozzant mohás padon,
Én méláztam, hogy felugrottál, elszaladtál, szinte vakon…
Én még ücsörögtem egy kicsikét a rozzant mohás padon.
(Anaforás,10 szavas duó)
Még ücsörögtem és a sötétben nézelődtem,
De ezt nem értem.
Még ücsörögtem, sőt meditáltam,
Felismertem, egy életszakaszomból hihetetlen gyorsan kiváltam.
*
Híres, lángoló szerelmed, zsarátnok sem lett,
Futásodban a por és a hamu kergetett.
Talán, ennél szebben is szakíthattál volna…
Igen, ha az a volna, mindig ott nem volna…
(Anaforás,10 szavas duó)
Magamban bénán ülök, a mohás padon,
Nézem sötétet, szinte vakon.
Magamban érthetetlen, élet miért kegyetlen,
Nézem sötétben, kapcsolatunkat helyrehozni lehetetlen.
*
Bánatosan felismerem, sosem ismertem lelkedet,
Lehet, nem vettem figyelembe reményedet?
*
Bánatosan indulok… szó nélkül elhagytál,
Jó így Neked? Ugrottál, elrohantál…
*
(Senrjú)
Ki ismeri nőt!
Jelentkezzen, meséljen.
Okosságokat…
(Senrjon)
Aki ismeri nőket,
Mondjon el mindent, így okítson.
Kiokosodnék!
(Senrjon)
Hetvenegy kipipálva.
Minek kéne még okosodnom?
Hmm… Nem rólam szólt…
Vecsés, 2019. szeptember 11. – Kustra Ferenc József - A 10 szavast én fejlesztettem tovább duó –vá, a sedoka elvisége alapján! A kettő ugyanazt láttatja, de más szemszögből…
Magamba mélyedve járok az úton
s közben tűnődöm: mit vegyek?
Valami kedves ajándékot,
amely csak engem jellemez.
Aranyló tárgyat? Csillogó díszt?
Az drága. Nem jut rá nekem.
S hiába jutna, csak egy dísztárgy,
de mégiscsak értéktelen.
Szeretnék valami olyasmit adni
melyben a szívem benne van,
amit nem lehet pénzért kapni,
és mégis: oly nagy ára van.
Meleget, mely a szívemből árad,
s felmelegíti mindened,
mint a sugárzó nyári napfény,
simogatva a testedet.
Nyugalmat, amely úgy vesz körbe,
áthatolva a lelkeden,
hogy beleremegj, ha arra gondolsz
hogy talán elveszítheted.
Valami féktelen szeretni vágyást,
amelyben végre megpihensz,
mint folyóvíz, mely a tengerhez érve
úgy érzi, hazaérkezett.
Valami fénylő, tiszta lángot,
amely átjárja mindened,
s szeress úgy, ahogy én tudlak csak,
minden ízemmel, teljesen.
Valami édes melegséget,
mely úgy járja át a bőrödet,
hogy beleborzongj, ha arra gondolsz,
milyen is lenne nélkülem.
Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek!
S neked adnám most mindenem,
nem kérnék érte mást cserébe,
csak azt, hogy melletted legyek.
Ha kell, tűzként, hogy őrizzem lángod,
s felgyújtsam hogyha kell neked,
s úgy vigyáználak, őriznélek,
hogy nehogy megégesselek.
Vagy mint egy fénylő esti csillag,
mely lámpásként világít neked,
minden kis fényét reád ontva,
amíg sápadtan megpihen.
Őriznélek, mint legdrágább kincsem,
hiszen te vagy a mindenem!
S nem kérek érte mást cserébe
csak szeress, ahogyan én teszem.
s közben tűnődöm: mit vegyek?
Valami kedves ajándékot,
amely csak engem jellemez.
Aranyló tárgyat? Csillogó díszt?
Az drága. Nem jut rá nekem.
S hiába jutna, csak egy dísztárgy,
de mégiscsak értéktelen.
Szeretnék valami olyasmit adni
melyben a szívem benne van,
amit nem lehet pénzért kapni,
és mégis: oly nagy ára van.
Meleget, mely a szívemből árad,
s felmelegíti mindened,
mint a sugárzó nyári napfény,
simogatva a testedet.
Nyugalmat, amely úgy vesz körbe,
áthatolva a lelkeden,
hogy beleremegj, ha arra gondolsz
hogy talán elveszítheted.
Valami féktelen szeretni vágyást,
amelyben végre megpihensz,
mint folyóvíz, mely a tengerhez érve
úgy érzi, hazaérkezett.
Valami fénylő, tiszta lángot,
amely átjárja mindened,
s szeress úgy, ahogy én tudlak csak,
minden ízemmel, teljesen.
Valami édes melegséget,
mely úgy járja át a bőrödet,
hogy beleborzongj, ha arra gondolsz,
milyen is lenne nélkülem.
Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek!
S neked adnám most mindenem,
nem kérnék érte mást cserébe,
csak azt, hogy melletted legyek.
Ha kell, tűzként, hogy őrizzem lángod,
s felgyújtsam hogyha kell neked,
s úgy vigyáználak, őriznélek,
hogy nehogy megégesselek.
Vagy mint egy fénylő esti csillag,
mely lámpásként világít neked,
minden kis fényét reád ontva,
amíg sápadtan megpihen.
Őriznélek, mint legdrágább kincsem,
hiszen te vagy a mindenem!
S nem kérek érte mást cserébe
csak szeress, ahogyan én teszem.
Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.
Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.
Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.
Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.
Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.
Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.
Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.
Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.
Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.
Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.
Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!
