Idő 
Értékelés 
Értékelés A nagy kérdéseim…
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
Ezen, már nem lehet változtatni…
Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.
Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.
Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.
De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!
Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.
Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!
Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.
Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!
A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…
A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...
A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.
A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…
A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.
Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.
Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!
Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József
Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.
Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.
Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.
De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!
Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.
Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!
Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.
Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!
A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…
A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...
A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.
A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…
A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.
Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.
Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!
Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József
A tengeri vihar fölvette torz arcát,
És lehet, hogy a gyűlölet hatotta át,
Mert fékeveszetten tombolta ki magát.
A vihar annyira heves volt, hogy nem jutott szóhoz,
Vert, fújt, csapkodott, esett… hasonló depresszióhoz.
Akik hajón voltak imádkoztak, mindenhatóhoz.
Ármány volt a többnapos ember ellenes vihar,
Megfejteni senki nem tudja, hogy ez mit takar…
Ima sem segített, mert nem maradt abba hamar.
Kint voltak a mentőhajók és eltűnt hajót kerestek,
De csak vihar hullámra leltek, amik fékeveszettek...
Vajon, a hajó és kétszáz utasa, hová lehettek?
Az eltorzult vihar, mint egy vadult rettenet…
A Waratah hajó gyors volt, de nem győzhetett.
Több cirkálót is kiküldtek, mint keresőket…
Ezerkilencszázkilenc, július huszonnyolcadikán,
A Clan MacIntyre hajó is kereső hajó lett most-mán.
A Jóreménység fokát, még soha nem látott vihar borította be,
Jó volt a hajó, nagy gépekkel, próbáltak előre menni semmibe.
A szél rendkívüli és rettenetes erővel fújt,
Valósággal felszaggatta a vizet, sőt belebújt.
A gőzös, bár teljes gőzzel dolgozott előre,
De a szél hátra fújta őket, hullámtetőre.
Augusztus tizedikén a hajót még mindig többen keresték,
Időjárás még megvolt, „Waratah időjárásnak” elnevezték!
Rövid széllökések okozta brutális taszigálás a lényege
És bíbor-fekete égen száguldó felhőzet is még jellemezte.
A vihar nem kímélte az óceánt, és saját magát,
Tizenkét méteres hullámokkal kísérte a csatát!
Kutató, vontatóhajókat időjárás visszakergette a kikötőbe,
Folyamatos pörölycsapások és szélnyomás... rongálódott hajók szerkezete.
Hajót így, sohasem találták meg,
Hogy hová lett, sohasem tudták meg.
Vecsés, 2016. július 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Megtörtént eset ihletésével.
És lehet, hogy a gyűlölet hatotta át,
Mert fékeveszetten tombolta ki magát.
A vihar annyira heves volt, hogy nem jutott szóhoz,
Vert, fújt, csapkodott, esett… hasonló depresszióhoz.
Akik hajón voltak imádkoztak, mindenhatóhoz.
Ármány volt a többnapos ember ellenes vihar,
Megfejteni senki nem tudja, hogy ez mit takar…
Ima sem segített, mert nem maradt abba hamar.
Kint voltak a mentőhajók és eltűnt hajót kerestek,
De csak vihar hullámra leltek, amik fékeveszettek...
Vajon, a hajó és kétszáz utasa, hová lehettek?
Az eltorzult vihar, mint egy vadult rettenet…
A Waratah hajó gyors volt, de nem győzhetett.
Több cirkálót is kiküldtek, mint keresőket…
Ezerkilencszázkilenc, július huszonnyolcadikán,
A Clan MacIntyre hajó is kereső hajó lett most-mán.
A Jóreménység fokát, még soha nem látott vihar borította be,
Jó volt a hajó, nagy gépekkel, próbáltak előre menni semmibe.
A szél rendkívüli és rettenetes erővel fújt,
Valósággal felszaggatta a vizet, sőt belebújt.
A gőzös, bár teljes gőzzel dolgozott előre,
De a szél hátra fújta őket, hullámtetőre.
Augusztus tizedikén a hajót még mindig többen keresték,
Időjárás még megvolt, „Waratah időjárásnak” elnevezték!
Rövid széllökések okozta brutális taszigálás a lényege
És bíbor-fekete égen száguldó felhőzet is még jellemezte.
A vihar nem kímélte az óceánt, és saját magát,
Tizenkét méteres hullámokkal kísérte a csatát!
Kutató, vontatóhajókat időjárás visszakergette a kikötőbe,
Folyamatos pörölycsapások és szélnyomás... rongálódott hajók szerkezete.
Hajót így, sohasem találták meg,
Hogy hová lett, sohasem tudták meg.
Vecsés, 2016. július 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Megtörtént eset ihletésével.
Tudom: furcsa, mit írok,
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.
Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.
Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.
A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.
Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!
Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.
Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.
Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.
A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.
Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!
Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.
Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.
Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.
Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.
Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.
Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!
Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.
Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.
Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.
Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.
Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!
Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!
