Százezerszer elmondtam már, szeretlek!
Mért nem hiszed?
Mitől van annyi kétely benned,
amely mint árnyék követ.
Mért nézel ilyen vádló szemmel?
Hisz tudod: nincs az a perc,
amit ne veled töltenék el,
amikor megtehetem.
Százezer néma érintésből
miért nem érzed milyen
lángoló vágy, amely hozzád fűz,
hisz minden szép veled jön el.
Százezer szívből feltörő sóhaj
jelzi, hogy mennyire fáj
minden kétséged, amely üldöz,
s mélyen a húsomba váj.
Olyan sok minden kavarog bennem.
Miért nem hiszed, hogy bánt?
Belülről mardos annyi kétség
miattad. Nem bírom már.
Mért kell, hogy vádolj? Hiszen ismersz!
Tudod, hogy nincs senki más, csak te,
de elűzöl kételyeddel,
szinte már börtönbe zársz.

Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!

Te is ugyan úgy jöttél világra,
mint más. Épp olyan meztelen!
Hiába varratsz díszes ruhákat,
jellemed akkor is értéktelen.

Ha el tudsz menni egy nincstelen mellett,
ki éhes, s mégsem kér kenyeret
s lenézed, sokkal rosszabb vagy nála,
mert azt sem tudod, hogy mért ilyen!

Amikor dúskálsz ezernyi jóban,
s két kézzel szórod a pénzedet,
más verejtékén felhevülve,
ne mondd nekem, hogy így helyes!

Hiába vagy te büszke, gőgös,
s nyílik az ajtó százfele!
Téged is elér majd a végzet,
s épp úgy sújt rád a sors keze,

mint azokra, kik most porba hullva
néhány forintért küzdenek,
hiába van most tengernyi pénzed!
Van, amit pénzért nem vehetsz!

Amikor tested görcsbe rántja
kínzó, égető fájdalom,
s nem tudsz már többé semmit adni,
mondd csak? Ki ül az ágyadon?

Lesz-e majd, ki a kezedet fogva
letörli könnyed arcodon?
Vagy fizetett szolga gépies kézzel
törli, mikor már ráfagyott.

Akkor fogod majd szánni-, bánni,
mért voltál olyan mostoha,
s hiába sírsz, nincs visszaút már,
rég belepte a gaz, moha.

Van még helyem e csúf világban,
hol már alig van szeretet?
Nem érzem már a melegséget,
mely a szemekben létezett.

Nem csillognak már úgy, mint régen,
s látom: oly furcsán fénylenek,
mint az átlátszó üveggyöngyök,
s közben könnyeket képzenek.

Valahol megtört már a légben
hitünk, s már régen elveszett,
valami sűrű ködfelhőben,
mely magába nyeli a fényeket.

Minek is higgyünk? A kimondott szónak
nincs már értéke, ereje,
s akikkel tegnap jót tettünk, most
azok sütnek ránk bélyeget.

Hiába vagy te tisztességes!
Nem érték már a becsület!
Aki másokat dönt nyomorba,
annak jár most a tisztelet!

Fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…

(anaforás, 3 soros-zártükrös leoninusban, négyszeres belsőrímes, önrímes - csokor)
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…
El kéne -végre- intézni, hogy háború vége legyen… kinek jó, hogy szűkít…
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…

Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…
Itthon kén’ maradni, nem a más háborúban meghalni, simizni asszonykám…
Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…

Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe?
Frontkatonák tömegébe, álmodozni ebbe a jó eszményképbe…
Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe.

Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra!
Várni nagyon az apai szóra? Gyerekként ő már elmondta, mi az élet valója…
Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra.

Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek,
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek? Nagyfőnökök ott legénykedjenek…
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek.

Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt,
Nem vagyok szamuráj, kardot sem adnak ott elegendőt… arcomra borítsak keszkenőt…
Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt.


Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…
Térdig sár van, a mamuszom még beleragadna… egy tüske még a talpamba állna…
Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…

Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz,
Most már év vége van, nem érzem harc vége szagát… inkább gyártják tovább a sok hullát…
Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz.

Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek,
Májusban az öreg-korba lépek… ezek ölni akarnak! Ezt nevezik emberségnek…
Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek.

Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…
Atomháborúról nem szóltak és meghaltak, erről nagyszüleim nem is tudtak…
Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…

Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’,
Már megírtam, használd írásjeleket! Ne támadgasd a magyar kultúra veszejtőket…
Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’.

Vecsés, 2022. december 29 – Kustra Ferenc József– íródott a világ, az emberiség jelen történelmi helyzetéről.