Akár
Egy lámpa használatának
Konzekvenció-levonata
Külsőségekből következtetett
Mely lehet
Remek kézműves alkotás
Csillogó gicsses darab
Modern extravagancia
Divatos dísz-elem
Vagy egyedi régiség
Pedig az csak felületes
Látszat-ismeret
A küldetés-lényege
Fényében rejlik
A megfoghatatlan tiszta fényében
Tündököl értékminősége

Hasonlatos
Mint testben a lélek
Ott belül mi rejtve maradt
A lényeg
Világossága
Nem a küllem szorul
Állandó ápolásra
A hangulatban rejlik
Sok apró hétköznapi öröm
Egyszerű szerény pillantás
Meleg köszönöm

Elégedettség békéje
A szívben dobog
Ott a világ közepe
Érzésingerekben lüktet
A lét lényeg-telje
Láthatatlan a mérlegen
Egyedi tömegértéke
A szeretet mélye
Nincs kincs s gazdagság
Mely súlyosabb lehetne
Mint a hétköznapi boldogság

Délre igyekezz, majd vár az ebéd,
Vehemensen fújom majd gőzt feléd,
Nagy kanállal, nagyon tömném beléd…

Délre itt legyél, majd vár az ebéd,
Szedek akár kétszer, ha te kérnéd,
Várlak, óh gyere már, ha tehetnéd.

*
(Senrjú)
Mesélek neked
A szerelmemről, hosszan.
Leves majd… fogyna?
*

(Senrjon)
Ebéd után kávéznánk,
Sétálnánk, megfognám a kezed…
Nagyot hallgatnánk.
*

(Apeva)
Jó
program
Lehetne…
Jó lelkünkbe,
Behatolhatnánk!
*

Így kezdnénk együtt a szerelmetes jövőt,
Ránk férne már kezdeni egy jól működőt.

Vecsés, 2019. március 29. – Kustra Ferenc József – íródott; a kapcsolat kezdésről, romantikus Limerik csokorban.

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Úgy gondolj rám, mint álomképre,
amely a múltban létezett
titokban, néha felvillanva
s aztán hirtelen elveszett.

Akire vágytál álmaidban
s mégis elűzted messzire
durva szóval, és büszke gőggel,
s nem maradt belőle semmi sem.

Kutatnád néma pillantással
s mások szemében úgy lesed,
azt a felcsapó, tiszta lángot,
mely a légtérben ott rekedt.

Hiába hazudsz minden éjjel
forró szerelmet bárkinek,
azt a nyugtató, tiszta érzést
nem leled többé senkiben.

Hiába dúskálsz földi jóban,
s ezernyi ízét élvezed
százezer forró ölelésnek,
mégsem pótolja semmi sem.

Az a vágy, amely benned szunnyad,
sosem aludt ki teljesen,
s bárhogy keresed más karjában,
nem csillapítja senki sem.

Ma még tagadod. De majd holnap
kínzó álmodban ott leszek,
s átkozni fogol minden percet,
amely hasztalan elveszett.