Kaparj kutya, hogy megélj,
alázkodj meg a csontodért.
Nyald a talpát, ki neked lökte,
s lábával bele tiporta a földbe.
Hunyászkodj meg te gyáva féreg,
mert nálad azok is többet érnek.
Vén vagy te már az élethez is,
takarodj el, és ne itt nyüszíts.

Könyörögj Istenhez egy új ülepér',
mert abba rúg majd, kit felneveltél.
Lettél megalázott kivénhedt eb,
kinél a féreg is csak gerincesebb.
Új gazdák osztják most a koncot
nem tűrik a kivénhedt koloncot.
Az Ő vigyoruk felér zsebtől fülig,
még a spanyolviaszt is maguk szülik.

- Tiszteld jó Apád és szülő Anyád! -
Pofán köpik ez intés minden szavát.
A tíz parancsolatot semmibe véve,
a becsületszót kihányva szemétre,
tagadják elődeik kőbe vésett tanát,
sarkaiból forgatva ki, a hitnek szavát.
Mert arra büszkék, hogy a fejük üres;
minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.

Kaparj kutya, és csóváld a farkad:
eljött a jövőd, ahogy nem akartad.
Rágd a hústalan kiszáradt csontot,
örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.
Nem kell neked se ház se otthon,
ha nincs semmid, nincs aki kifosszon.
Hogy ugatni szeretnél néhanap?
Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.

Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.
Kaparj csak, kaparj?
Míg újra beléd nem rúgnak!

Buda 2013. május 24

Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt élted meg a múló holnapot.
Hitted, hogy jó helyre születtél,
mert szerettek, és te is szerettél.
S nőttek ágaid mint az évek,
elmondhattad: Én sohasem kérek.

Ám növekvéssel jár a törvény,
hogy a nagyokat vonzza az örvény.
És vad felhők markába zárva,
fölötted az ég, már lárva-sárga,
S fád ágait cibálja vihar,
setét gyűlölet már napot takar.
Harag, árulás, csalfa hangok,
ágaid törik a gaz bitangok.

Recsegve hajlik fádnak törzse
s világ démonai fogtak össze,
hogy széjjeltépjék cafatokra
gyümölcsét, mi magvaid hordozza.
S tűröd fájdalmad a magokért,
az eljövőkért, a holnapokért.
A vihar úgyis belefárad,
meg fogod védni egyetlen fádat.

Számtalan vihart túléltél már,
erőt adott hited, s az lett a vár.
Falai fáid körbe vették,
zsenge gyümölcseit dédelgették...
És nőttek a fák cseperedtek,
küzdelmed magvai megeredtek.
S az idő szállt, feledve sorsod,
fáid gyümölcsét, testedben hordod.

Fölötted almafáid ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt éled meg az elmúlt tegnapot.
S nőttek almáid, mint az évek,
elmondhatod:Többé már nem félek!
Vigyáztál hazádra, mint fádra,
s emelt fővel vársz az elmúlásra.

( Pest-Buda 2013. július 22.)

Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.

(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)

***
Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció.
Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző
nem vállalhat semminemű felelősséget!

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

Hétköznapi pszichológia…

Rossz szavak, kusza szövevényébe ne keveredj,
Másokon, így hamisan, felül biz’ ne kerekedj.
Csúnya szavaknak liánnal átszőtt mocsarába,
Csak mást bántasz és belefulladhatsz mondókába.

A felnőtt ember napi kb. kétszázszor is lódít,
Mondják az ezt kutatók, eme kínos módit.
Rosszindulatból hazudni egyesen vétek,
Az ilyen nem kap feloldozást… ő bűnös lélek.

Hazugság is az, mi az életet részben mozgatja
Mert mindenkinek van, némi kis titkolnivalója…
Nem mindig célszerű mindent őszintén kimondani
Sőt van, mikor célszerű az igazságot titkolni.

Lehet hazugság kegyes
És tán lehet szükséges.
Lehet kicsinek tűnő hazugság,
Vagy romboló igazságtalanság.

Kiglancolni a szavakkal a mondanivalót?
Ettől a rossz mondat nem adja a jót, a valót.
Szavakkal rózsaszínre festeni a kék eget…
Hazugság, ha már megtörténik, igaz nem lehet.

Mondhatnám, hogy sohse hazudjunk, de azt mégsem lehet,
Kommunikációban tartsunk ésszerű mértéket.
Ha úgy van, hogy hiszel, akkor annak higgy, aki már látta,
Vagy annak, kin látod… problémakört emberséggel látja.

Van kinek csak pletykák, hazugságok vannak a szütyőjében,
Ha vele beszélsz, úgy érzed magad, mint sárkány bendőjében…
Még a szellő is olyan, hazug szóra, süvítve elszelel,
És téged, az igaztalan hazugság letaglóz, elmeszel.

Van, aki hazudik, de mestere a szónak,
Ő ki lélekből ellene van minden jónak.
Van ki mestere a szónak és folyvást hazudik,
Ő az kinek kívánjuk, hogy majd csak elkárhozik…

Igaztalan szó, mondat, erősen lélekölő,
Bár objektív igazság, ettől nem töpörödő!
A tudás információszerzésből növekedik,
De, ha a szó igaztalan, akkor megkövesedik.

Ki nagyon nagy bajban van, s még hazudnak is neki,
Lelkét a hazugság szú járja, ő ezt rettegi.
Ha hazugság van, nincs hit és nincs is bizalom,
Mert akkor vágtatsz, csalfa szavakon… siralom.

Legott, sipirc, mondhatnánk annak, aki nekünk lódít,
De ezzel nem biztos, hogy helyreállítjuk a módit.
Mikor elhangzik a hazugság, hátul kullog igazság,
Így lehet, sohse tudjuk meg mi is az alapigazság.

Ki nem mond igazat, az egy szűk meredélyen egyensúlyozva,
Szavai lelki terhét víve, más lelkébe belebarmolva,
Intézi az ügyeket, miket nem is tud… lehet, csak hallotta?
Aki meg áldozat… ő lelke a súlyos szót, nem óhajtotta!

Fent a sötét égen a szép telihold sohasem hazudik,
S ömlő fényéből az arcunkra ezüst fényálarc veretik.
A Nap, óh, ő meg maga az igazságos, ha erősen tűz!
Nagyot mondót, a sugarával jól megéget, és úgy elűz…

Vecsés, 2013. június 23. – Kustra Ferenc József