Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poézis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
Folytassa titkon a teremtés
Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
Midőn mosolygó égieknek
Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain,
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
Midőn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe' jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
Örömre intve csalta össze
A vadonok ridegült lakóit. -

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette,
Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
Oh, a halandó lyányka szíve
Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben,
Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt,
Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék
A nagy görög nép boldog éltét,
S létrehozák örök ideálit.

[1832 körül]

Pharao, Élet, örök Nagyúr!
Egy rabszolgád fohászkodik hozzád -
Bocsáss, ha szava átokba fúl.

Örök piramis-bábelt rakunk,
Csókokkal tapasztjuk, aggyal vakoljuk,
S italod vérünk, mámorunk.

Jaj, érte csak én káromollak,
Bús proletárod, - ó nyomorult Élet!
Mások vígan vasárnapoznak.

De nem bánom, víg vígan fusson,
Én erős karral kicsikarom tőled
Csakazértis az ősi jussom.

Élet, Élet nyögve kivánlak
És öblös mellel hymnusodat zengem,
Futottam már, de most kivárlak.

Jöttem hozzád - most még bilinccsel:
Ó, hogyha néha riadok is tőled -
Nagyuram, Élet ne taszíts el!

Megpendítem hónapok multával
Még egyszer szerelmi lantomat;
Még ez egyszer, egyszer és utószor,
Mert ezentúl hangot ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra
Dalaimat, érzeményimet.
Érzéketlen bábak a leányok,
Szívet és dalt nem érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem;
Csendes elmém, higgadt szózata.
Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
Szerelmem kínjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Nem lebeg rajt szenvedély köde.
Mely előlem annyi szép virányt, de
Annyi puszta tájt is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?
Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom...
Nincs barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy világtól
Elhagyatva, szeretetlenűl,
Máriusként, aki számüzötten
Egy országnak omladékin űl!

Nem lehet, hogy én még nem szeressek,
És hogy engem ne szeressenek!
Bármily hideg a világ: szívem még
Nem fagyott meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni,
Aki éreztesse majd velem,
Hogy áldás az átkos élet, melyben
Van egy percnyi boldog szerelem!

Bizony, ha élek,
Talán én is lantot cserélek,
Hiszen még máma
Abroncsozza lelkem a fáma.

És hogyha holnap tetszenék,
Jönnének más húrú zenék,
Új hírek és új aggodalmak.
De befűtött az Úr a dalnak,
Ha ilyen könnyen lebben el
A hit, a máj és a tüdő
S mint költők hívják: a kebel.

Bizony, ha élnék,
Életemet halálnak vélnék,
Mert élnék ócskán
Túl minden ringy-rongy földi jócskán.

És hogyha holnap tetszenék,
Van élet és halál elég.
Van össz-vére e szép kettőnek:
Szülő-ágynak és temetőnek.
A bölcs ember sírva mulat,
De végül minden egyszerű:
Egy úri, hősi mozdulat.

Bizony, ha holnap
Hír-abroncsaim szétbomolnak,
Szabad-szebben
Lélek nem hullt szét lelkesebben

E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

"Bátorság, költő!" így beszéltek hozzám,
"Gondunk leszen lantodra és reád."
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege...
Ah, kiesik az írótoll kezembül:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ha hosszú sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozám én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!