Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az
én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem én
bennem: mert ellened rugódoztam: ott kinn fegyver pusztít,
otthon halál vagyon."
Jeremiás siralmai I. 20.

Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl,
Süketült szívvel meglesem,
Hova szaladjak szemet behunyva,
Halálról más halálra borulva
Gonoszul és fegyveresen:
Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl.

Tátongó puszták strucc-madaraként
Rosszalkodok, futok, csalok:
Elfordult az én szivem énbennem
S úgy kell magammal is verekednem,
Miként egy följáró halott,
Tátongó puszták strucc-madaraként.

Magam utálván mást is gyilkolok
S mások lándzsáját keresem,
Ki elvesztette magát és utját,
Szememet vér-patakok befutják
S én rohanok fegyveresen:
Magam utálván mást is gyilkolok.

Fölöttem az Ég oly igézetes,
Oly változatlan a világ,
Mint fegyvernek s halálnak előtte,
Mint mikor még nem hulltak belsőmbe
Epesztő dög-matériák:
Fölöttem az Ég oly igézetes.

Tekints meg engem, tekints meg, Uram,
Ejtesd el bolond fegyverem
S ha mindenek ellen vad düh kínoz,
Fektess le szépen halottaimhoz,
S arcomat hozzád emelem,
Tekints meg engem, tekints meg, Uram.

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,
Kivált az első fájdalom hevén;
Csak könnyek és csak bús nyögések adnak
Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért?
Mikor találsz te már vigasztalást?

Siralmaidban lát a felkelő nap,
Siralmaidban hágy, midőn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe,
S ha illatot hint rád a szép tavasz;
Dencsid keserged, amidőn az ősz
Lehelletével hervad a virány,
S előtted intve sárga lombja hull.

Nem így, barátném! van itt is határ,
Amellyet általhágni nem szabad.
Szép lélek, amelly könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit,
S magát kisírván szenved csendesen;
De kényes, amelly sebjét nem felejti,
Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged, s önmagát emészti;
S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,
Ha fájdalomban édeset keres,
S veszett gyönyörré változtatja a kínt.

Tágúljon a szív könnyek által, amíg
Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.
A férfiszem sem bírja könnyezetlen,
A bölcs is érzi a csapást, midőn
Szerelme édes lánca elszakad;
De már ha első kínjait kiforrta,
Az észnek égi balzsamát veszi.

Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait?
Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!
Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk
Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé,
S itt hagyta a tél puszta napjait?

Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel öszve nem döbög szive:
De már nem érzi a fájdalmat is,
E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét
S nem a halálnak irtózásait;
Nem játszik a sors kéjje ővele,
Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja őtet áruló barát,
Szerelme kínja nem szakítja szívét,
S nem látja a bűn győzedelmeit.

Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet.
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába,
S gigászi harcot minden nyúgalom.

Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.

[1812-1815 között]

Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes meződben rejted el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj Eratód arany édenében,

Kazinczy! s mérész aetheri szárnyakon
Felleng sas elméd Delphi dicső egén,
A dithyrambok lángkörében
S a Kegyek életadó virányin.

Plátói nyelved s lelked idézte le
Hozzánk az ép íz szebb geniusszait;
Nyelved mosolygó Gratiája
Önti belénk Helikon malasztját.

Pólyádba' paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok fene undokat,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent ereit s ege tiszta fényét.

Boldog vagy, Áon szűzei kedvese,
S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia!
E két remek dísz kéri méltán
A Ganyméd poharát az égben.

Te lelkesítéd szunnyadozó erőm,
Kebledbe öntöm zsenge virágimat:
Iktasd dicsően tört utadra
Nyomdokidon lebegő Camoenám!

[Végleges formája: 1810]

Csendes magányból a mézeshetek után
Ujra belépek a nagyvilág zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott,
Amidőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De e ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.

Ime feleségem... hej be szép az élet,
Mikor az ember így másodmagával van,
Akármit huhognak, akármint itélnek
A magányos baglyok, szomorú odvokban.
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
Be vagyok kerítve egy kis karikába,
De mért kivánkoznám ki e karikából,
Midőn minden gyönyör ide van bezárva?

Én azonban vizet hordok a Dunába
Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;
Föl van írva szinte sorsod csillagába
Ragyogó betűkkel: boldog házasélet...
Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked!
Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
Hogy hallgatni még az idő is megálljon;

Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem
Hej, maholnap megint a dologra kerget...
Egykor a hírvágyat hátamra űltettem,
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
Aki a sátánnak elalkudta magát.

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
El fogják feledni nevem s bár felednék
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet:
Akkor aztán ismét a magamé lennék,
Rózsáim volnának a borostyán helyett.

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
Míg nem emlékezném már saját magam sem
Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén
Egyszer itt találna s tán reám ismervén
Mint régi barátját üdvözölne, de én
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
Nevetek, magamat kinevetem érte;
Az isten a magányt nem nekem teremti,
Odavaló vagyok én a csatatérre.
Dobják le testemmel együtt majd nevemet
A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
Ott esem el bármily sárosan, véresen!