Két szeme csillag az égen
Ő a Holdfény a sötétben
Életem és kegyetlen gyilkosom
Minden őrült és józan gondolatom

Az éj selyemszárnyú angyala
Küldte bűntetésül e világra
Éljen az Élet!Áldd a Világot!
Mit ad, ha szomjazol? Csak egy délibábot.

Milyen az a könycsepp,
Ami tovább élteti a tüzet?
Mit ér, ha a szív élet
Helyett megöli a létet?

Halott vagyok egészen,
Mégis fáj lélegeznem
Hideg, fagyott kívül
A tűz megöl belül

Mitől más imádni az,
Akitől lassanként csak elhervadsz,
Mint Őt gyűlölni
És Lassan beleőrülni?

Gyere és szúrd át a szívem
Hogy többé ne fájjon érted!
Hadd follyon a vérem
Mely átokként élt bennem!

Sötét van és nem érzek már.
Nem fáj, hogy csak álom voltál.
Majd egy másnap! Egy szép új világban!
Addíg őrzöm minden lépted, angyalként, láthatatlan.

(Utóirat)
Mint a varázsló, ki hisz is, nem is,
Elhagyták ember is, meg Isten is.
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Felsuttogja vad igéit az égre.
Így mondhassam el én is titkomat,
A szó elszáll, a hús meg elrohad.
De ami szónál, anyagnál erősebb,
Megérintett s lelkem, testem merő seb,
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít,
Úgy jelölt meg örökre e világ itt.
Láttam a titkot, s nem hallgathatok,
A Bűn füstje elfödte a napot.
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra.
A világ messze van már, iszonyú
Ólomhangon vonít a háború.
A parázs bűn perzsel mindent ma itt:
Zsidót, keresztényt, európait.
A házak ajtaját vérrel jelölték.
Akiben hinni érdemes, megölték,
Amiért élni érdemes, gyalázat.
Ágyadban dög, bűzös barlang a házad,
Pecérek kezén a hivők s a hit is.
Megnyíltak kapuid, Apokalipszis,
A vérvád vijjog a világ felett.
Aki ma csókol, holnap eltemet,
Akit ma ölelek, holnap halott,
Reggel elad, ki este ringatott.
A világ végén ülök, Babilon
Partjain, már a halált hallgatom.
Az ég, a föld, a víz mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki világot temet,
Sirasson jól, aki mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind sírfelirat.

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Hányszor lebegsz elém te csöndes árnyék,
Szép álomkép, én kedvesem?
Most is közelegsz, igéz a régi vágy még,
S beszélek hozzád csendesen:

- Arany kelyhünket vedd kicsiny kezedbe,
Ily ritka művű nincs sehol.
Tudod: mi ez? - Szemét reám emelve
"Tudom. Szerelmünk kelyhe . . ." - szól.

- Igyék belőle tiszta, édes ajkad!
Ne vívd tovább e vágy-tusát!
Remegsz? Miért Mit érzel? Zord fuvalmat?
Nézd, ellobog az ifjúság . . .

Halk hanga sír és könnye gyűl szemének,
Fehér arcára árny borúl -
"A vágy borának mélyén űl a Vétek . . ."
Szól s a kehelybe könnybe hull.

"Ó vétek inni a bűnös vágy borából!
Nekünk örökre válni kell . . ."
Lemondóan tekint rám. Arca gyászol -
Kihull kezéből a kehely . . .

Előttem áll megtörten, haloványan,
Lecsüggedt fővel, hallgatag . . .
Szemem könnyén szétfoszlik röpke álmom,
Homályba vész az árnyalak . . .