Menni kéne valamerre, hogy elálljon a gubanc,
Vinni kéne hátizsákban mindent, mi hóbelevanc.

Az egy helyben toporgás a haladás átka,
Ez nem indok a maradásra, mint egy mátka.

Haladni kellene, csak menni előre,
Hogy ne szomjazzunk, legyen hát nálunk lőre.

Menni kellene, hogy haladjunk, az élet is halad,
Ne feledjük, a kutya ugat, a karaván halad.

Vecsés, 2014. április 6. - Kustra Ferenc József

Néha elég, ha átölelsz engem,
s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,
olyankor nem kell semmi sem nékem,
Csak néhány érintés, mely nyugtató.

Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,
mikor gyöngéden belém karolsz,
olyankor hűvös nyugalom jár át,
olyan jó mikor veled vagyok!

Néha elég már egyetlen perc is,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,
hiszen te vagy a számomra minden,
melyet a sorsom adott nekem.

Szeress még kérlek. S ne engedj messze!
Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!
Nekem elég, ha átölelsz némán,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.

Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.

Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.

Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.

Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.

Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.

Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben

gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,

de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,

s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,

mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,

hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.

(Kereszt anaforás)
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.

Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.

(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.

Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!

Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”

(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.

Félig van a tele,
Vagy fele a tele?

Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?

Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.

Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?

Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?

Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.

Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?

Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.

Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?

Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.

Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?

A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?

Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?

Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József