Ülök kint a balkonon, cigaretta kezembe
és gondolkodom, ez az élet tényleg nekem való-e.
Nincsen sem palotám, sem korlátlan életem
Csak a társaság, mely körül vesz engem.

Nem vagyok én telhetetlen, nem kell az egész élet.
Csak szeretném azt hogy boldogan éljek.
Megvannak a barátok a pénz és az elismerés
De ez nem minden, ez csak a körítés

Egy ideig azt hittem hogy a körítés a fontos
De rájöttem , ez előre nem rúgdos.
Nem segít az életemet előre meg írni
Mit fogok később majd elmesélni


Elmondom majd fiamnak milyen szép az élet
De azt is hogy ebből ő már szépen meg nem élhet.
Elmondom én neki az élet csínját bínját
De nem fogja elhinni, mivel ő már mást lát.

Látja majd a szépet, a jót, a különbséget
De nem tudja átérezni, a felnőttséget.
A fiatal elme, mindig máshogy ragyog
Ő miért ne tudna fellőni egy újabb nagy csillagot?

Egy csillagot mely megtudná váltani a világot
Istenem, bárcsak lenne ilyen a világod
Bárcsak igaz lenne, minden mit elhiszünk.
Bárcsak az álmaink írnák az életünk.

Ha minden mese igaz lenne
Ha minden madár szárnyra kelne
Nem lenne mi szárnyat szegne
Minden ember boldog lenne.

Mert ez a világ boldogságra született.
Nem a búra s bánatra mely szüli a versemet.

Megvan minden boldogságom, megvan minden vigasságom
Mégsem érzem hogy meglenne, belülről az igazságom.

Nem tudok a lelkemmel zöld ágra vergődni
Mely segítene a helyes irányba tévedni......

Nem látom a helyes irányt, nem szabja meg senki
Nehéz az életet, irány nélkül élni.
Érezem a jót, és hogy mit kellene tenni.
De nem húz az elme, mert éppen jobb a semmi.

Jobb az üresség, és a méltánytalan élet
Talán egyszer majd, észhez tér a lélek.
Elindítja újra, a megtört élet útját.
És megpróbálja tovább vinni amit régen elvárt.

Felhozni a régi álmot, melyet gyerekként képzelt
Mikor még sokkal jobbnak tűnt az élet.
Felveszi a harcot a gonosz igazsággal
És legyőzi mert az álmok minden felett állnak.

Álmodja a tökéletest a jót, a szépet.
Mert az elme ezért több mint az élet
Boldoggá teszi azt is ami nem valósult meg
Mert elhiteti azt hogy minden megtörténhet.

Mi ez a tűz? És mi ez a láng,
amely bennem ég szüntelen?
Mi ez a forró szenvedély
amely belülről éget el?

Mi ez a forró, furcsa érzés
amely belülről felkavar?
Mi ez az égő, fájó érzés
mely minden ízemig felkavar?

Mi ez a tűz? Már elfeledtem!
Rég nem gyújtott fel semmi sem!
Nem is értem már miért történt,
hisz nem akartam már élni sem!

Sikíts vagy sírj ha fáj belül
ne tűrd némán ha bántanak!
Tombolj és lángolj mint a tűz!
Ne szorítsd össze az ajkadat!

Ne fojtsd magadba bánatod!
Nem lesz jobb neked semmivel!
Csak belülről éget teljesen
s lelked tiporja őrli fel..

Fájdalmad éget mint a tűz!
S ha végre földre hull,
nem marad más utána
csak üszkös rom, és hamu.

Sikíts csak ,ha már nem bírod többé
elviselni a terhedet !
Sikíts csak ,ha már nem bírsz el többet,
s millió súly nyomja lelkedet !

Sikíts csak !Tombold ki magadból
ami belülről mardos szüntelen !
Sikíts csak !Engedd ki magadból
ami viharként tépi a lelkedet !

Sikíts csak , ha nem bírod tovább
magadba fojtani könnyedet ,
sikíts csak !Engedd ki magadból
mi béklyóba szorít teljesen !

Sikíts csak !Bár nem fog változni
hirtelen talán semmi sem,
de megnyugszik tőle csapongó lelked ,
s nem fog úgy fájni semmi sem !

Úgy fáj a szó ,úgy fáj most minden,
annyi ki nem mondott fájó gondolat,
belülről váj , és egyre jobban éget,
s most kínzó sebektől gyógyítom magam.

Úgy fáj a szó ,mit nem tudok feledni,
úgy szóltál hozzám ,hogy most is felkavar,
ahogy a forgószél felsöpri a tájat
úgy söpörted el minden álmomat.

Úgy fáj a szó ,s én nem tudom feledni,
izzó parázsként éget szüntelen,
próbálom oltani hulló könnyeimmel,
mely a szememből lelkemig pereg.