Nyugalmat szeretnék végre!
Napfényt , a dombok oldalán,
szelíd felhőként elsuhanni
onnan,hol bántottak talán.

Nyugalmat szeretnék végre!
Békében élni csöndesen,
és minden rosszat elfeledni,
mielőtt vár a végtelen.

Nyugalmat szeretnék végre!
Békét,és kedves arcokat!
Hogy eltudjam temetni végre,
mi minden ízemben felkavar.

Nyugalmat szeretnék végre!
Hogy ne vágyjak vissza már soha,
s hogy ne érezzem ha könnyeket hord
szemembe a szülőföld pora.

Ég és föld között verdesek én is,
mint egy vihartól tépázott madár,
kit megtépett tollakkal szárnyait letörve
földre tiporva otthagytak talán.

Kétségek között őrlődöm én is,
magamban vívódva ,mint megsebzett madár,
mely szárnyai nélkül nem tud már repülni,
s fészkére sem tud visszaszállni már.

Miattad őrlődöm kételyek közt némán,
oly messze tűntél,nem gondolsz reám.
Nem várlak többé!Ne is gyere vissza!
Nem fogok érted sírni soha már.

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Vigyázz rám,szükségem van reád!
Millió tüskét döftem most magamba,
melynek szilánkja belülről váj.

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Bár tudom, rossz voltam talán,
hidd el, már megbántam százszor,
minden kis bűnöm és hibám !

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
bár tudom ,nem hallgattam reád,
s minden döntésem,minden tévedésem
ezer tüskével vissza száll reád.

Anya kérlek!Emelj fel engem
e porból, és vigyázz reám!
Ölelj magadhoz úgy, ahogy régen,
azon az első éjszakán!

Meggyesi Éva

A felhők mögül nem látok semmit,
hisz eltakarják az arcodat,
a zúgó szélben nem hallok semmit,
hisz messzire fújja a hangodat.

A téli fagyban nem érzek semmit,
hisz már mindenem megfagyott,
sápadt arcom hiába simítod
a zúgó szélben rég megfagyott.

Jöjj közel!Olvaszd fel végre
ami bennem már megfagyott,
átfonva tested melegével,
amíg azt érzed,olvadok.

Vehetsz házat ,ha pénzed van
de otthonod attól még sivár,
megkaphatsz minden földi jót,
míg pénzed van, minden bók kijár.

Lehetsz büszke és gőgös,
megkaphatsz minden nőt talán,
de szeretni nem fognak attól,
hisz lelked hideg,és sivár.

Ma fent vagy,de ki tudja holnap
lehetsz még mélyen is talán,
s kik hízelegnek cserbenhagynak,
mint koncukért acsargó kutyák.

Kit ma megvetsz,holnap tán szeretnéd,
de akkor már ő nem néz reád,
s a sebet,mit te szúrtál rajta,
holnap tán más gyógyítja már.

A barátok eltűnnek messze,
s ott maradsz egyedül talán,
hiába sírsz!Akkor már késő!
Nem fog sajnálni senki már.,