Nézem ,ahogy fekszel összeaszott testtel,
könnyeim hűsítik drága homlokodat.
Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,
pedig nem is tettem én érted oly sokat.

Bár lehelhetnék még beléd életerőt,
hogy újra nyíljon benned sok lélekvirág.
De tudom, rád borítanak bús szemfedőt,
és szegényebb lesz nélküled ez a világ.

Végül Ithaka menedék lett
és a csarnokban ülve töltött hosszú órák
már nem tétlenségnek hanem beteljesülésnek számítottak.

Két oszlop közé keretezve,
és a derékig érő falon,
egy régi és kecsesen ívelt urna állt.

Mindkét oldalon, kilátás nyílt az Égei tengerre,
mélyen a kék víz néha meg lett szakítva
elegáns és színes vitorlás hajók áthaladásával.

És a fehér hab tisztán látszott mint
a hajó íja egyenletesen szántotta a hullámokat.
Valóban, mondta, én ide tartozok.

Pallasz Athéné már nem jött látogatóba,
erényei már rég óta szívében nyugodtak.
És Poszeidón most már biztosságosan távol maradt.

Néha összehúzta a szemét ahogy
a part közelébe pásztázta a vizet,
látta hogy delfinek ugranak ki a vízből

és pár pillanatig íveltek a tenger felszínén;
Poszeidón szigonya fel lett cserélve
Kalliopé éber szemével.

A vissza emlékezés és előre nézés egyesültek.
mint egy Küklopsz, szeme egyedülállóvá vált,
mintha minden tudás benne volna,

mintha ő lenne az egész világ.
És az idő, már nem órákban és percekben volna mérve,
és ő maga lenne a folytonos jelen.

Itta a borát és jól evett,
És oda figyelt ha voltak vendégek,
barátságát nyújtva és meséket mondva,

de főképpen a magány tette boldoggá.
Egyik délután, mikor egy hűvös szellő fújt a tenger felől,
Elborult mind azáltal amit tudott,

és amit cselekedett. Végtagjai elernyedtek,
és ajkai archaikus mosolyra húzódtak.
Végre az lett belőle aki ő mindig is volt -
Az archetipikus és halhatatlan hőse egy epikus cselekménynek.

Odüsszeusz kalandjaiból

Elvárható volt a biztos halál.
Őszintén megmondva kettős volt a veszély,
és e igazságnak a titkolt ismerete
valóban aranyat ért.

Baloldalt Kharübdisz várakozott,
jobboldalt pedig Szkülla lappangott.
Olyan közelségben volt e kettő,
mintha bármelyikük könnyen használhatná
a másikat a saját csaléteké.

Először is Kharübdisz,
egy oly hatalmas és erős örvény,
hogy minden óvatlan hajó mely túl közel került,
örökre elveszett, és legénysége
vizes haláltusák közepette örökre elmerült.

- Jobbra tartsatok, mert minden elveszűnk -
parancsolta Odüsszeusz - és ha bármi
veszély akadna, kisebb lesz a veszteségünk.

Csak ő hallott Szkülla igazi természetéről,
a hatfejű szörnyetegről melynek hat hosszú nyaka volt,
és amelynek a kutyaszerű csaholása
csupán a megtévesztést szolgálta.
Mindegyik szájában három sor fog villogott.
Szörnyű megjelenése elképzelhetetlen,
űgymint azok a róla szóló pletykák,
melyekre még gondolni is félelmetes volt.

Nem lehetett elkerülni, a szörnyeteg már várt,
és hiábavaló volt a harc a sorsuk ellen
amint hat félelmetes fej cikázva lefelé hajolt,
és éppen annyi ember esett zsákmánnyá,
miközben Szkülla kegyetlenűl csaholt.

Odüsszeusz tehetetlenül zokogott
amint hallotta társai szánalmas ordítását, mellyel
együtt Szkülla szörnyű vonítása fűlébe zengett,
de a többi társa összes erejét megfeszülésig
az evezőlapátok kezelésére szánta, és
csodálatosan suhantak végig a keskeny vízen.
Emígy Odüsszeusz bölcs vezérlése életüket
mentette meg - éppen hogy - de híven.

Tiszta ruhába öltözött a bűn,
hogy ne ismerjen rá többé senki.
Elvegyült a jók között keserűn,
nem tudta magát itt rájuk kenni.

Ki kéne találni valami cselt,
hogy sikerüljön amit szeretne.
Volt barátja, akit kedvelt,
szemével így a rontást kereste.

Meg is látta a hit rabságában.
Tőle tartott, ezért hát elszelelt.
Ivott egyet a düh kocsmájában,
átöltözött, és újra útra kelt.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,
és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.
Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és
válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:
- Ön-vé-del-em volt, ura-im!
Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.
Láthatják kése mi kárt okozott,
Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,
hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.

De ők, sötét és komor baglyok,
ítéletükkel hamar elcsendítettek,
mondván hogy ismerik fajtámat,
és bármi ellenkezés részemről
csak még súlyosabbá teszi a vádat.
Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,
és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,
Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -
s most a fagyott vadon a város falain kívül
lett a szánalmas igám és Kálváriám.

Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!
Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.
A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,
mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.
Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques
még emlékemre emelnek egy pár poharat,
egymás hátát veregetik, és játszósan
azon veszekednek hogy melyikük fizet,
de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra
hogy nekik még mennyivel is tartozok.
E kölcsönt majd buzgón visszanyerik
volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,
ki addigra már garantált eledel leszek
falánk farkasok fogai közt, kívánok
nektek egy jól fűtött és kellemes telet,
és könnyes szemmel végső búcsút veszek.