Idő 
Értékelés 
Értékelés Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.
Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,
és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.
Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.
Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,
és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.
Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.
Soha országban van egy kiszáradt folyó
Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a s?rás napjára várnak.
Egy anya gyermekét szorongatja
Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!
Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett e ifjúkor?
E iskola év egy borzalom.
Ha panaszkodok megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!
Miféle gonosz előírás
Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!
Sírás Napja keringet bennünket,
Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg hogy sírva fakadj!
Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a s?rás napjára várnak.
Egy anya gyermekét szorongatja
Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!
Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett e ifjúkor?
E iskola év egy borzalom.
Ha panaszkodok megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!
Miféle gonosz előírás
Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!
Sírás Napja keringet bennünket,
Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg hogy sírva fakadj!
Sohase mond, nagyon régen
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…
Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.
Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.
Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.
*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?
Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…
Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról.
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…
Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.
Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.
Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.
*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?
Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…
Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról.
Él a felbontási tilalma!
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
