Itt várok rád. Bár hűvös az este,
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.

Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.

Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.

Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.

Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj


minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.

Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!

Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!

Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.

Filozofikusan keresem a választ… de akkor mit?

Jelzem, tudom, hogy valahogy élem a csendem.
Jelzem, tudom, kezdem élni hevesen… csendem.

Nem is zizeg a csendem…
Nem is zörög a csendem…
Nem is hörög a csendem…
Nem is röfög a csendem…
Nem is dünnyög a csendem…
Nem is hüppög a csendem…
Nem is nyivákol a csendem…
Nem is rikácsol a csendem…
Nem is duruzsol a csendem…
Nem is mormogol a csendem.
Nem is dübörög a csendem…
Nem is mennydörög a csendem…

Nem zötykölőg a csendem.
Nem lődörög a csendem.
Nem ücsörög a csendem
Nem sündörög a csendem.
Nem csatangol a csendem.
Nem barangol a csendem.
Nem leblokkol a csendem.
Nem bekrakkol a csendem.
Nem lubickol a csendem.
Nem bóbiskol a csendem.

Nem randizik a csendem.
Nem partizik a csendem.
Nem behatol a csendem.
Nem kamatyol a csendem.
Nem kufircol a csendem.
Nem ficánkol a csendem.
Nem befarol a csendem.
Nem rostokol a csendem.

Nem harácsol a csendem.
Nem kárpótol a csendem
Nem sumákol a csendem.
Nem istápol a csendem.

Nem háromszög a csendem.
Nem járomszög a csendem.

Minek is van csendem? Ha ily’ mint a leírtak szerint, lehet, hogy nem is szenvedhetem?
Lehetetlen-e csendem? Ha ily, mint a leírtak, vele a hátra lévőt élhetem?
Mégis én élvezem csendem! Ha ily', mint a leírtak, tartom vele együttélésem!


Vecsés, 2024. szeptember 29. -Kustra Ferenc József- írtam: mint kutatómunkát a csendem filozófiájáról, önéletrajzi írásként.