Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.

Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .

Napsugár játszva hinti be a földet
Pajkos sugara álmodókat dönget
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Mesélni kezd és igazságokat mond,
Aranyos termést, boldogságokat ont,
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.

Emberek halnak, emberek születnek,
Istenek halnak, s megint újak lesznek
Örökké forog, változik a világ.
Házak épülnek, kunyhók beomlonak,
Rekedt fadobon riadót dobolnak
Örökké forog, változik a világ.

Aztán köd omlik szürkén le a földre,
Izzadt vércsepp hull a megáldott rögre.
És sírva húzzák a ködharangokat.
Vér, dac háború, mozdul megint a föld,
Gyermek-simító apa-kéz fegyvert tölt
És írva húzzák a ködharangokat.

Azután vége. Nagy nagy ölelésbe
Igaz örömbe, boldog reménységbe
Omlik egymásra magyar, német, angol.
Virrad az élet. Divat, meztelenség,
Csókos ölelés, bolond fesztelenség
S a csókok felett a halál barangol.

Elmúlt a vész, és kinyílt minden virág,
Tobzódik a keserves világ,
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Csillogás, pompa, bőrze, bank, szerencse,
Nem kell Istennek fenséges kegyelme
Valóra válnak a lefojtott álmok.

Napsugár játszva hinti be a földet,
Pajkos sugara rügyecskéket dönget
(És mégsem, mégsem, mégsem szállnak imák!)
Valóra vált az Isten mondás: "Igen
A gép forog és az alkotó pihen,"
És süllyed, süllyed, süllyed el a világ.

Mámormezőkön bolyongok
Nagybánatú fáradt fejjel,
Kinzó kín között szorongok
Roncsolt, véres, tépett mellel.

Elönt a Tavasz symphoniája
Színes és pazar cifra ruhája,
Színek kacagnak a levegőben
S én nézem fájva, elmenőben.

Vérsen fáj elhagyni a Tavaszt,
Elhagyni a tarka Életrétet,
A szerelmet, mely könnyeket fakaszt
Elhagyni mindent, minden szépet.

Elhagyni a sok pompázó kertet,
Mert a hóhérhalál űz és kerget,
Fáj szaggatva, kínozva fáj
Véres könnyet sír a tavaszi vágy.

Hiába minden sírás, minden könny,
Hiába szeretnék úszni lágyan
Csillogó kékes bárányfelhőkön
S égni tavaszi mámoros vágyban.

Mennem kell, a halál hív, vonszol
Kacagva köröttem kóborol
Búsan járok a Mámormezőn
Gondolkodva Halálon s Temetőn.