Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Túl messze vagy! Nem látom az arcod,
nem is hallom már a hangodat,
egy kósza percben oly messze tűntél,
s most azt sem tudom már merre vagy.

Bár hangod fülembe cseng még,
de emléked mára megkopott,
akár a borús, esti égen
elhalványuló csillagok.

Nem hiányzol! De arcod még néha
emlékeimben felragyog,
S mi egykor fájt,elmúlt már régen.
Most végre úgy érzem: Boldog vagyok!

Egy jó anya bármi is történt
egyformán szereti minden gyermekét,
mindegyik oly kedves néki,
akár a legszebb, legdrágább nyakék.

Egy jó anya szeretné mindig
jóra nevelni minden gyermekét,
s ha néha-néha elgyengül mégis,
Ő is csak ember,mindenféleképp.

Megtenne mindent, hogy megőrizzen
minden bánattól amíg csak lehet,
S ha mindennap talán nem is érzed,
hidd el:Ő akkor is,örökké szeret!

Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Nem kívántam mást, csak szeretetben élni
s boldognak látni szeretteimet,
megcsodálni minden apró kis virágot
s őrizni mindig a lépteiket.

Csak mellettük lenni némán és szelíden
ahogy a lágy szellők borzolják a fát,
nem szólni semmit, csak mellettük lenni
míg a boldogság rájuk nem talál.

Hogyan segíthetnék ha szükségük van rám?
Hisz nem vigyázhatom minden léptüket!
Apró porszemként szállok csak a szélben,
s bár feléjük sodor,mégsem érnek el.