Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!

Ha majd vén leszek, s sűrű ráncokat sző,
az idő pergamen bőrű arcomon,
akkor is ugyan úgy szeretni foglak,
mint azon az első. édes hajnalon.
Amikor először fogtalak karomban,
s parányi ujjad játszott arcomon,
tétován, mintha angyalkéz simítná,
s elmúlott bennem minden fájdalom.
Már akkor éreztem, hogy te leszel mindig,
nehéz időkben minden vigaszom,
érted lesz erő megfáradt kezemben,
s hozzád fog szólni minden mosolyom.
Sosem hittem, hogy ennyire tud fájni,
hogy már felnőttél, s olyan messze vagy,
úgy hiányzol, és fátyolos szememből
kristályos gyöngyként könnyek hullanak.
Úgy mennék hozzád, száz határon túl is,
de alig érzem már fáradt lábamat,
rögös az út, és alig tudok lépni,
de most is hozzád száll minden gondolat.
Magam vagyok. de elhasznált szívemben,
amíg egyetlen dobbanás marad,
te érted dobban, s bármi is történjen,
ez a szeretet soha nem apad.

A fatörzsek sötét oszlopok
a fehér téli tájban
és a szűzies hó csillog
mint gyémántpor a napfényben.

A katona csüggedve fekszik,
hátával egy fatörzshöz dőlve,
összetört térde képtelenné tette
és döbbenten néz le a dombról.

Alig száz méterrel lejjebb
tombol a csata: visszhangzik a puskalövés
és egy géppuska lövöldözése csörög.
A térd ég a sajogó fájdalomtól.

Azon tűnődik, vajon ki éri el előbb,
megbízott társai vagy az ellenség,
amely mint sarokba szorított patkány
harcol kopott, hamuszürke egyenruhában?

(Bokorrímes)
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Mikor este a hegy mögé leszállt?
Aztán később a csillagos égboltot,
Mely csillagfénnyel nektek világított…

(3 soros-zárttükrös)
Láttátok-e a zajló tengerárt,
Miközben a szél vad hullámon járt…
Láttátok-e a zajló tengerárt?

Láttátok-e az újuló tavaszt,
Ami mesés, zöld rügyeket fakaszt?
Láttatok-e ligetben ibolyát,
Ami földből már kiveté magát?

Láttatok-e olyan, vastag-havas telet,
Mi fehéren teríti mezőre lepelt…
Láttatok-e olyan, vastag-havas telet?
*

(Félrímben)
Láttatok-e szép nyári vihart,
Meg sokágú fényes villámot?
Meg csalárdtalan életútságot…
Láttatok-e tartós boldogságot?

Vecsés, 2023. április 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Lithvay Viktória: (1846 – 1900) azonos c. verse átirataként. [Közzétette: Mucsi Antal Toni műfordító]

A magam látója vagyok…

Ha majd pennám szárazon
Sercegve, csak karcolja papírt…
Ezt már többszőr nem!

Sercegés, törik csenden,
A pennácskám kap az alkalmon…
Csend… kiűzetik!

Csend sem lesz már, jól elment.
Értem imádkoznak, már végsőn…
Imát mormolják!

A szóló imahalmaz,
Temetőben zavarja csendet…
Madár zajongás!

Fény, nekem is csak kihuny,
A fránya, megy a csendem után…
Koromsötétség!

Az időm távlatában
Képzelem… mélyül a sötétség…
Élő vaksötét!

Ha majd eljön az időm,
Polcon megáll a vekker óra!
Nem lesz fölhúzva!

Ha majd eljön én időm,
Sírlakó leszek, örök időn’…
Feltámadáskor?

Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.