Versben és senrjúba…

Még élő, meg a már holt lelkek, éves találkozója,
Sok koszorú és mécses a síroknak a borítója…
*
Halál kapuja,
Márvány síremlék maga.
Örökre készült.
*
Mécsesek lángja óv-védelmez,
Lángjuk a szellőben lengedez.
Más világítás nincsen, de minek,
Sirokon mécses van mindenkinek.
*
Néma tájon, csend…
Emlékek kertje fájó!
Zokog oly’ bús szív.
*
Zavaros világ,
Melyben jók, korán halnak.
Múltnak zenéje…
*
Lecsap a vihar!
Sast is lelövik ágról…
Élet és múlás…
*
Halál dallama az égbe köszön, lángoló az este.
Láthatár is bíbor, ez az ég alja... örök mécsese.
*
Élet-sínek már
Törtek… élet kisiklott!
Változás nem lesz.
*
Gyertyafény pislog,
Sírokat így világit!
Ördög árnyai?
*
Test porrá mállott.
Lélekben elmélkedés.
Márvány fájdalom…
*
Porhüvely vétkes.
Igazság… más oldalon.
Faragott márvány.
*
Elmúlt az élet, kifakultak a dicső fények,
Ti elmentetek, vissza ide, már, sohsem tértek.
Sírodra, emlékedre könnyem csak hull-hull,
De ígérem, lelkemben semmit sem fakul.

Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József

A nagyszülők álma
Mikor betoppan az unoka
A szempár ragyogása
Mint világítótorony
A háborgó tengerparton
Vagy telihold varázsa
Egy behavazott hegycsúcson
Szikra melyből izzó láng lobban
S a fagyos szív szelídebben dobban
Örömmosoly mely ragályos
Hogy ne legyen az öreg magányos

Lepkepár szállt magasan a légben
nászukat járták éppen
és a fülledt nyári éjben
az utcai lámpafényben
szárnyukon villogva csillogott
az ösztönös szerelem.

Fűszálak közt meglapul
a fény melege
Érződik lassú szuszogással
a föld lehellete
Csicsergő napsugár
vidítja a kedvet
Egy viruló csokor
ibolyaillat mellett
És az apróságoktól még
szép napunk is lehet.
Sok parányi hírnök
Már díszbe öltözöt
Haza tér lassan
Ki délre költözött
Fakad a zsenge rügy
Bár zuzmarás a reggel
Felfrissül a lelkünk
A varázs- kikelettel

Szélárnyékban a nap sugarai
Kigombolták kabátom
A sál lezseren lóg vállamon
Hol sosem volt vállapomon csillagom.

Már észrevehető
Pár ékesedő
Viruló korona.
Éledezik fű és fa
S az éj harmata
Még lebeg
Ízlelhető a táj zamata

Az idős fa bölcsen kivár
Bár a rügyekben mocorog a tavasz
A tapasztalat ravasz
Nem lesz koronája sivár
Mikor eljön a nyár

A nagy vonat most
Rossz irányba halad
Mi csodás volt régen
Mind mögöttünk marad
Csak el ne fogyjon még
Alóla a sín
Ki ott lesz a peronon
Szívében zokogva sír

Nem tudni
Hogy megy vagy tolat
Melyik irányba
Zötyöghet a vonat
És odakintről
Nincs mi hívogat
Mert
A gaz -
tett zöldellő határt
sivárrá ölelő
Végtelen parlaggá
Néhol lakatlanná

Ide szól a jegyünk nekünk
Egyszer úgyis megérkezünk.
A végállomás köd-fátyolos peronján
Mindannyian majd leszállunk
S addigra megértjük
Talán
Mire volt jó az utunk.