Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Hallgatok egy régi hangot,
mit suttog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
bús szívemnek mit zenél?

Szellőbánat reménytelin
halk-suttogva hívogat,
bársonyhangján dalos madár
zengi el a kínomat.

Te küldted-e ide nékem,
hogy felszárítsa könnyemet,
te gondolsz-e néha reám,
hogy megmentsed a lelkemet?

Szállj, te madár, kis pacsirtám,
vidd hozzá a szívemet,
mert remény nélkül élni bizony
búkeservben nem lehet.

Hallgatom a régi hangot,
hogy susog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
számomra is van remény!

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.

A korral az életcél szélei
Kezdenek bőn elmosódni.
A vágyak már elmosódott álmok,
Üressé válik a kinyílt marok.

Vecsés, 2002. május 20. – Kustra Ferenc József

Pár szóban az őszről…

Hűvös lett az idő, megjött az ősz,
Hűvös, északi szél lett a dizőz.
Ma is szomorkás az idő, borult,
Úgy tűnik, minden az őszbe szorult.

Szomorúan lógnak a levelek,
Tán hívők és jobb világba mennek.
Már a kutyusunk is bundát növeszt,
És a változásra, szemet mereszt.

Vecsés, 2002. szeptember 15. – Kustra Ferenc József