Nálad a nyár igen forró,
a nap az égen ilyenkor nagyon ragyogó.
Kemény,erős asszony vagy,
erőd cserben sosem hagy.
Ilyenkor teljes a természet,
az egész világot beékesíted.
Az esték ilyenkor a legszebbek,
még a Holdnak is adsz a munkához kedvet.
Július,én ilyennek szeretlek,és ismerlek,
légy mindig magabiztos,ha teheted.

Az ősz bús szele már
Ringatja a sárgott levelet
Holló ruhás asszonyok
A templomba gyűlnek

Gyász könnyel áztatják
Az ódon templom kövét
Egy leány van ott csupán
Kinek arcán már nyugalom ül

Sírnak mind az asszonyok,
Miképpen sírt a leány is
Gyászoló szívnek megnyugvást
Már semmi sem adatik

Hitt és remélt
Bízott a csodában
Mégis ő fekszik holtan
Lágy-őszpiros ruhájában

Az ősz bús szele már
Ringatja a sárgott levelet
Holló ruhás asszonyok
A temetőbe gyűlnek

Rózsák fája alatt
Már ott tátong a sír
Pihenj meg szép-kedvesem!
Álmod legyen csodaszép!

Nézd, nem látszanak a Karancs csúcsai
Fagyos lepel gördült rá a tájra,
Jégbörtönbe zárva nyögnek a fák
A koszos hadúr nem hoz még havat sem

Gyere Talcsikám, benézünk a Svejkbe
Előtte dobunk egy burgert
Bent vár Pultos Petra.
Piros arcán mindig ott a mosoly.

Tölts hát Petrám aranyló Muskotályt,
Aztán gyöngyöző Tekilát,
kísérőnek adj, forró, illatos teát.
Hajolj közelebb had érezzük hajad illatát.

Gyere barátom, használjuk ki az éjszakát.
Nem lát most asszonyod.
Nem jön el, soha a reggel,
hagy húzzon selyemzsinórján a vágy.

A holnapot, ékszerdobozba gyémántok
közé zárta a ma.
Most !!! Tedd meg Thaliarchus !!!
Mert a jövő, szétmállik sírjában.

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Arany sugárt hint bíborlón reám
Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.
Arany sugara mindent telehint
S én várok, várok egy zöld fa alatt.

Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,
Mely az egeknek lesz majd a fénye?
Vagy mely az élet, a tiszta élet
A való élet hőskölteménye?

Mit várok? Néha illattal, lázzal
Parfőmös asszony megy el mellettem.
Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,
S én összetörném álmodó fejem.

Várok. És eljön rózsanyíláskor,
Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.
Hurrá, az élet, az élet közeleg
S tarka fellegek játszanak fölöttem.

S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,
Gazdag lesz szívben a lelki szegény,
Csodás világ lesz. Ó várom, várom
Régóta várom, s talán jön felém.

Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.
Éltem lobbanás. A búcsúzú nap
Bíbort hint le rám, s én piros vérben
Omlok le búsan egy zöld fa alatt.