Idő 
Értékelés 
Értékelés Pirkadatkor úgy várom, hogy már reggel legyen,
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…
Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.
Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…
Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!
Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…
Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.
Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…
Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!
Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.
Pirkadatkor úgy várom, hogy már reggel legyen,
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…
Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.
Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…
Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!
Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…
Vecsés, 2026. március 3. – írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…
Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.
Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…
Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!
Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…
Vecsés, 2026. március 3. – írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.
Ugyan mitől is lenne rejtélyes
ez a csupasz és titoktalan világ,
hol a nők sem rejtik vágyaikat,
és tucat-árú lett már az asszonyiság.
Minek oda hit, álom és rejtély,
ahol csak a cinikus közöny arat.
Ahol penészlő árnyak matatnak
a rózsaszín, hulló vakolatok alatt.
Nincs mit - s főleg miért - megoldani.
A rébuszok világa letűnt ma már,
készen kapjuk instant álmainkat,
és a válaszokhoz sem kell többé tanár.
Rejtélyes világ? Ki hisz már benne?
Mindenre választ ad a pénz hatalma.
S a világ is csak addig létezik,
míg e "rejtélyes" hatalom úgy akarja.
M. Laurens: 2014-2026.
ez a csupasz és titoktalan világ,
hol a nők sem rejtik vágyaikat,
és tucat-árú lett már az asszonyiság.
Minek oda hit, álom és rejtély,
ahol csak a cinikus közöny arat.
Ahol penészlő árnyak matatnak
a rózsaszín, hulló vakolatok alatt.
Nincs mit - s főleg miért - megoldani.
A rébuszok világa letűnt ma már,
készen kapjuk instant álmainkat,
és a válaszokhoz sem kell többé tanár.
Rejtélyes világ? Ki hisz már benne?
Mindenre választ ad a pénz hatalma.
S a világ is csak addig létezik,
míg e "rejtélyes" hatalom úgy akarja.
M. Laurens: 2014-2026.
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Bánatom van, Melitta asszony,
Busságomban… ez csak egy esély…
Emlékszem, ölelés
Volt osztályrész… mesés.
Most elhatárolódsz, most mesélj…
Búdat hallom... kapu zárt noha,
Kérsz ölelést, nem adom soha.
Volt osztályrész régen,
Csend ül azon régen.
Szívem zárva, nincs vissza, soha.
*
Ígértem neked, jó… hű leszek,
Én bizony, máig is így teszek.
Más nőre nem vágyok,
Téged várnak álmok…
Már nincs benned semmi szeretlek?
A hited szép, de elhalt bennem,
Hűséged tisztelem, de már nem.
Régi láng elaludt,
Nem ébreszt új lángot.
Marad: tisztelet, más többé nem.
*
Még szeretlek, ez fontos hitem.
Én tebenned biz’ mindig hittem…
Mi újra kezdhetnénk,
Részemről… szeretnék!
Egyedül hagytál, pedig hittem!
Újrakezdést kérsz, de mély sebem,
Ígéretnek gyenge ez nekem.
Elhagytál már régen,
Most gyógyulok csendben.
Vissza többé már nincs út szívem.
Vecsés, 2025. július 13. – Siófok, 2025. szeptember 20. -Kustra Ferenc József- Gránicz Éva- írtuk: romantikus LIMERIKBEN 2 szerzősnek.
Busságomban… ez csak egy esély…
Emlékszem, ölelés
Volt osztályrész… mesés.
Most elhatárolódsz, most mesélj…
Búdat hallom... kapu zárt noha,
Kérsz ölelést, nem adom soha.
Volt osztályrész régen,
Csend ül azon régen.
Szívem zárva, nincs vissza, soha.
*
Ígértem neked, jó… hű leszek,
Én bizony, máig is így teszek.
Más nőre nem vágyok,
Téged várnak álmok…
Már nincs benned semmi szeretlek?
A hited szép, de elhalt bennem,
Hűséged tisztelem, de már nem.
Régi láng elaludt,
Nem ébreszt új lángot.
Marad: tisztelet, más többé nem.
*
Még szeretlek, ez fontos hitem.
Én tebenned biz’ mindig hittem…
Mi újra kezdhetnénk,
Részemről… szeretnék!
Egyedül hagytál, pedig hittem!
Újrakezdést kérsz, de mély sebem,
Ígéretnek gyenge ez nekem.
Elhagytál már régen,
Most gyógyulok csendben.
Vissza többé már nincs út szívem.
Vecsés, 2025. július 13. – Siófok, 2025. szeptember 20. -Kustra Ferenc József- Gránicz Éva- írtuk: romantikus LIMERIKBEN 2 szerzősnek.
