Csak egyetlen csók, mit tőled kaptam
felgyújtotta a szívemet,
mint futótűz, amely lángra lobban
s azt hittem mindent elveszejt.

Azután jött egy kósza szellő
megsuhintva az arcomat,
s a szikrából mit te gyújtottál,
hirtelen semmi sem maradt.

Csak egyetlen önző, kósza mondat
amelytől minden megfagyott,
s egy pillanat alatt ráébredtem
jobb lesz ,ha egyedül vagyok.

Tegnap még tehozzád küldtem
szívemnek minden moraját,
tegnap még te tőled vártam
lelkemnek minden vigaszát.

Tegnap még te reád szórtam
arcomnak minden mosolyát,
tegnap még magamon éreztem
bőrödnek bársony illatát.

Mára már elborult minden.
Nem akarlak már látni sem!
Ne szeress!Holnap már késő!
Nem tart már vissza semmi sem.

Ne hagyj egyedül zúgó szélben
hogy felkavarjon egy forgatag,
ne hagyj egyedül tűző napban
hogy felégesse az arcomat.

Ne hagyj egyedül hóviharban,
hisz elsöpör tőled messzire!
Ne hagyj egyedül téli fagyban
hol nem melegít fel semmi sem.

Ölelj magadhoz!Szoríts némán!
Ne tartson vissza semmi sem,
csak melegítsd fel megfagyott szívem,
s észre se vedd ,hogy vérzik-e.

Mint halk morajt a zúgó szélben
úgy hallom néha a hangodat,
mint árnyékot a sűrű hóesésben,
úgy látom néha az arcodat.

Mint puszta fák,mit zúzmarák takarnak
úgy érzem magam most nélküled,
mint hópelyhek,mik hulldogálnak némán,
olyan vagyok most én is nélküled.

Mint lágy tavasz,úgy hiányzol nékem!
De köd takarja tőlem arcodat,
mint jégcsapok,mik olvadoznak éppen,
úgy lepi el könny az arcomat.

Mint fák a fényt,úgy akarlak én is,
hogy felolvaszd jégbe zárt szívem,
jössz-e már?Hisz kiderült az ég is!
Ha nem jössz,tavasz sem lesz már nélküled.

Gondolsz e rám ezen az estén
s szent karácsony hajnalán?
gondolsz e rám e téli éjjel
mely ködöt,zúzmarát szitál.

Gondolsz e rám,vagy elfeledted
réges-rég az arcomat,
hisz forró nyárból télbe fordult,
s köd takarja arcomat.

Szívem belepte már a dér
arcomra hó szitál,
nem melegít a kályha sem,
hisz alig van parázs.

Gondolsz e rám most?Merre vagy?
Csalóka délibáb!
Maradt e még a lelkedben
szunnyadó parázs?