Idő 
Értékelés 
Értékelés Őszbe hamvadt a forrón perzselő nyár, elmúlt már,
És biz’ vissza nem jön, ember erre hiába vár.
Itt már nem terül fény, a sűrűbbedő alkonyra
Korai est, fekete leplet borít arcomra…
Őszies ég alatt a szélvihar, villanydrót húrokon játszik,
Néha elmegy, de visszajön, és egy csoda-dallamot újra játszik.
Vecsés, 2013. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
És biz’ vissza nem jön, ember erre hiába vár.
Itt már nem terül fény, a sűrűbbedő alkonyra
Korai est, fekete leplet borít arcomra…
Őszies ég alatt a szélvihar, villanydrót húrokon játszik,
Néha elmegy, de visszajön, és egy csoda-dallamot újra játszik.
Vecsés, 2013. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
Keserű a szerelem Ágó,
Boldogtalan szerelem… fájó.
Ölelném testedet,
Bírnám szerelmedet…
Keserű, boldogtalan, málló…
Nőmmé tennélek, édes Ágóm,
Keserűn ölelnélek… fájom.
Tán’ nem is esne jó,
Lelkem meg csak molyol.
Szerelem… tehervonat, Ágóm.
Szívem, hang dörejjel dobogat,
Megőrülök… nem adsz alkalmat...
Ölelj, csókolj gyorsan,
Várnám hamarosan.
Bánat karcolgatja, arcomat…
Vecsés, 2021. szeptember 13. – Kustra Ferenc József – íródott romantikus LIMERIK csokorban.
Boldogtalan szerelem… fájó.
Ölelném testedet,
Bírnám szerelmedet…
Keserű, boldogtalan, málló…
Nőmmé tennélek, édes Ágóm,
Keserűn ölelnélek… fájom.
Tán’ nem is esne jó,
Lelkem meg csak molyol.
Szerelem… tehervonat, Ágóm.
Szívem, hang dörejjel dobogat,
Megőrülök… nem adsz alkalmat...
Ölelj, csókolj gyorsan,
Várnám hamarosan.
Bánat karcolgatja, arcomat…
Vecsés, 2021. szeptember 13. – Kustra Ferenc József – íródott romantikus LIMERIK csokorban.
Az egész kora reggeli napsütésben,
Milliónyi vízcsepp csillogott a fűben.
Nap ébred! Még semmi meleget nem adott,
Beborította az árokparti bokrot.
Csak néztem, a sok vízcsepp millióra törte a napsugarat,
És ez önkéntelenül, ajkamra csalta csodálat-szavamat.
Juhé! Ámultam-bámultam, közben fénysokaság beterített,
Ahogy rám vetültek… lelket melegített, jókedvre derített.
*
Fűbe léptem, ahogy mentem, vizes lett a cipőm.
Nem bántam, sőt élveztem, csak úgy ringott a csípőm.
Jó kirándulás volt, csak véget ért, kár... de jó volt!
Már beértem a munkahelyemre. Jó reggel volt.
*
Millió fénysugár,
Fényük rám vetül, elborít.
Harmatcsepp, cipőkön.
Csodálat tolult ajakra,
Napsugárnyaláb az arcra…
*
Arcomon elégedettség,
Cipőn, kívül sok vizesség.
Csodálat szava föltolul,
Fénysugárban arcom virul.
Vecsés, 2015. május 14. – Kustra Ferenc József – íródott; versben, TANQ –ban…
Milliónyi vízcsepp csillogott a fűben.
Nap ébred! Még semmi meleget nem adott,
Beborította az árokparti bokrot.
Csak néztem, a sok vízcsepp millióra törte a napsugarat,
És ez önkéntelenül, ajkamra csalta csodálat-szavamat.
Juhé! Ámultam-bámultam, közben fénysokaság beterített,
Ahogy rám vetültek… lelket melegített, jókedvre derített.
*
Fűbe léptem, ahogy mentem, vizes lett a cipőm.
Nem bántam, sőt élveztem, csak úgy ringott a csípőm.
Jó kirándulás volt, csak véget ért, kár... de jó volt!
Már beértem a munkahelyemre. Jó reggel volt.
*
Millió fénysugár,
Fényük rám vetül, elborít.
Harmatcsepp, cipőkön.
Csodálat tolult ajakra,
Napsugárnyaláb az arcra…
*
Arcomon elégedettség,
Cipőn, kívül sok vizesség.
Csodálat szava föltolul,
Fénysugárban arcom virul.
Vecsés, 2015. május 14. – Kustra Ferenc József – íródott; versben, TANQ –ban…
Hétköznapi pszichológia…
(Anaforás, 3 soros zártükrös)
Esteledik már az életem, ez a vég a végső?
Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő…
Esteledik már az életem, ez a vég a végső.
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső,
Bemennék, de a tyúkok már elültek este késő…
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső.
*
(Septolet)
Mászni,
Hadonászni,
Adomázni.
Folyóparton szívem is dobog,
Gyors folyam vízként robog.
Reménytelen
Minden… elképzelhetetlen.
*
(Septolet)
Unom, jelentéktelen,
Fékezhetetlen a végsőség.
Idő nem áll meg!
*
(Apeva)
Az
Élet
Olyképpen…
Ahogy akar!
Szembe gurul vég…
*
(Bapeva)
Tyúkól,
Kínálja
Magát, bőszen.
Tyúkok kárálnak,
Adnak, esti csendnek!
Létrán fölmenni tudni,
De csak fejem verem be, jól.
Tyúkok nekem nem segítenek
Megoldásban, minek jön, a végső...
Pillanat, mi tarolva rám telepszik,
*
(10 szavas)
Állítólag élet, nem filozófiai kérdés,
Hétköznapi pszichológia, maga… a kérdés.
*
Arcomat kentem korommal,
Egy jó, kettő nagy marékkal.
Hátha elmegy most mellettem
És én élhetem életem.
Kakaskukorékolásra fölébredtem…
Filozófiámba, jól beleébredtem…
Vecsés, 2021. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott, alloiostrofikus versformában.
(Anaforás, 3 soros zártükrös)
Esteledik már az életem, ez a vég a végső?
Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő…
Esteledik már az életem, ez a vég a végső.
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső,
Bemennék, de a tyúkok már elültek este késő…
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső.
*
(Septolet)
Mászni,
Hadonászni,
Adomázni.
Folyóparton szívem is dobog,
Gyors folyam vízként robog.
Reménytelen
Minden… elképzelhetetlen.
*
(Septolet)
Unom, jelentéktelen,
Fékezhetetlen a végsőség.
Idő nem áll meg!
*
(Apeva)
Az
Élet
Olyképpen…
Ahogy akar!
Szembe gurul vég…
*
(Bapeva)
Tyúkól,
Kínálja
Magát, bőszen.
Tyúkok kárálnak,
Adnak, esti csendnek!
Létrán fölmenni tudni,
De csak fejem verem be, jól.
Tyúkok nekem nem segítenek
Megoldásban, minek jön, a végső...
Pillanat, mi tarolva rám telepszik,
*
(10 szavas)
Állítólag élet, nem filozófiai kérdés,
Hétköznapi pszichológia, maga… a kérdés.
*
Arcomat kentem korommal,
Egy jó, kettő nagy marékkal.
Hátha elmegy most mellettem
És én élhetem életem.
Kakaskukorékolásra fölébredtem…
Filozófiámba, jól beleébredtem…
Vecsés, 2021. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott, alloiostrofikus versformában.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
