Ha patak lennék, csak neked csobognék,
neked kínálnám friss vizem,
fáradt lábaid, míg pihentetnéd,
megsimogatnám csendesen.
Ha eső volnék, megállnék előtted,
hogy meg ne áztassam válladat,
csak néhány üdítő cseppet szórnék,
hogy felfrissítse az arcodat.
Ha felhő lennék, úgy őriznélek,
rád teríteném köpenyem,
betakarnálak, hogy meg ne fázzál,
csak foltos ruhámat meg ne vesd.
ha nap lennék, én csak neked ragyognék,
fénybe borítva arcodat,
minden gondodat messze űzném,
hogy ne legyen nálad boldogabb.
ha tűz lennék, én összeégetném,
mi ártó szándékkal körbe vesz,
vöröslő lánggal védenélek,
hogy ne tudjon bántani senki sem.
Ha szél lennék, én csak neked fújnék,
hogy megsimíthassam selymes hajad,
hogy érezni tudd egy érintéstől,
nincs nálad számomra fontosabb.
De mit tehetnék? Hisz nem vagyok semmi,
csak néhány szétfoszlott emlékdarab,
mely borús percekben néha még titkon
szíved mélyéről felszakad.

Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Évek múltak el, és te elmaradtál,
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.


Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.


Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.


Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.


Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.

Szomorúvá vált az élet
vidám én ma nem leszek,
ha szép szemedet nem látom
tudom, világgá megyek.

Eltelt már, vagy három hét is
mióta nem láttalak,
lehoznám a csillagokat, ha
láthatnám az arcodat.

Kiscsillagom, úgy szeretlek
jobban, mint az életem.
Rettegek, hogy elveszítlek
összetör a félelem.

Azt kérem én az Istentől
örökké fogd a kezem,
remélem, hogy így történik,
mert elvesztem az eszem.

Arcodat látom reggel-este,
látása felrepít a mennybe
lepkeszárnyon.

Éjjel-nappal csak rád gondolok,
megfestik neved angyalok
napsugáron.

Most halkan suttogom rekedten,
soha el nem múló szerelmem
rád találjon.

Ébren élő szerelmes álmok,
mint illatozó szép virágok
rózsaágon.