Ma egy pörköltet készítünk.
Marhából lesz nem tévedtünk.
Egy nagyon fontos összetevő:
Jó vörösbor a megfelelő.

Előkészülök, közben kortyolok.
Hejj!, de jók a magyar borok!
Lásson akkor az ember neki,
míg közben a bort nyeli.

Összevágjuk a húst kockára.
Lassan kipirítjuk a zsírjára.
Kis olajat is bele, de nem sokat.
Míg vár az ember kicsit iszogat.

Dúsítjuk hagymával, paprikával.
Sóval, borssal ,meg miegymással.
Főjön sokat, mert az kell neki.
Addig emberünk a bort nyeli.

Hejj, de vidám dolog főzni.
Így kell pajtás ám jól élni.
Míg kevergetem az ételt.
Iszogatom, mit borász préselt.

Szeretik a tik a meggyet...
Gyere haver együnk egyet...
Csak azt az egyet nem tudom.
Hová tűnt el a borom? :)

Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.

Megszoktuk, mint óvó fészket
gyenge fiókák apró serege.
Életpercünk már tovább léphet.
Mondják, ezután jön majd neheze.

Búcsút intünk tanárnak, társnak.
Tán még összesodor vélük az élet.
Jó volt itt lenni kis diáknak.
Elballagunk, viszünk magunkkal szépet.

Mindennapi életünk sír a néma csendben,
A sápadt alkonyatban táncol a hold az ismeretlenségben.
Hársfák hajladoznak, más s vér a gén a megítélésekben,
Vágyálmunk győzelmet vár, de nem ígérhet a megsemmisülésben.

Csalogány énekel a kopár szirtek ormán,
Kísértetek fülelnek, reményeinket tiporják.
Kígyók földjén sírt ásnak csillagragyogásban,
Vért köp a hajnal, a megsemmisülés zabolátlan.

Nem sírnak ők! Vérük már a napragyogásban,
Nincs már vér a szívartériákban.
Örök éjben elárvult a barna élet.
Vér és gén képletén összeomlik az élet.

Vándorlás

Morajlik a tenger...
Piros fodros szoknyád
Meglebbenti a szél.
Szekereink pihenőjén
Tábortüzünk füstje száll.

Csak te meg én a tengerparton
Szerelmet szövő éj hajnalán.
Tábortüzünk parazsánál
Pihen népünk
Hosszú utunk fáradságán.

Tarnazsadány, 2020. április 13.

Fáradt vérem csorog a szívemre,
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.

Elfáradt már bennem a fiatalság,
Éles sasszemem távolba néz.
Felsír a lelkem, hát miért érnénk én kevesebbet?
Mondd, mennyit ér a vérem ereimben?

A gyűlölet kardja átvágja lelkem,
Bíbor lángú nyár ébreszt fel engem.
Álomreményű, szép magyar hazámban
Miért élek én gyöngyharmatos magányban.