Nyelvünk
Nyelvünk – ez ősnyelv! –
éltető reménység,
várfalunk, pajzsunk,
tápláló vérünk,
édes örökségünk,
megtartó gyökerünk…
Oly ősi az, hogy érte
vissza kell botorkálni
az örök Isten zsámolyáig!
Mert az ős-sziklák is
ezt visszhangozzák
a Kárpát-haza földjén
mindig, és mindenütt,
s szerte a félvilágban.
Apáink elporladt sírja fölött
e nyelven szállt magasba
a temetési zsoltár.
Anyáink imáját magyarul
hordja süvítve a fejfákba
kapaszkodó szél.
És Neked is lelkedbe van vésve
- ha magyar vagy! –
örök időkre, mint jelek a kőbe.
Mert nyelvünk a végtelen kozmikus ERŐ!
Szavaink elől még a Sátán is menekül!
Ha magyarul formálja ajkad
lelked őserejével
a drága szavakat,
s vésed utódaid szívébe,
nemzet-megtartó
Nyelvünk TE magad is vagy!

Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.

Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.

Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.

Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.

Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.

Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.

Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.

Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!